|
|||||||
|
|
|
|
|
|
|
|
Nem leszünk gyarmat!Ezzel a jelszóval pénteken hatalmas tüntetés volt Budapesten az EU vezetőinek politikája ellen és Orbán Viktor kormánya mellett. Tárgyilagos becslések szerint a tüntetésen négyszázezer ember vett részt, vagyis legalább tízszer annyian, mint az Állami Operaház előtti tüntetésen. A tüntetés nyugodtan zajlott. A résztvevők egyike kamera előtt a következőket nyilatkozta: Az Orbán-kormány nyilván követ el hibákat, de a magyar népet senki se akarja büntetni. Az EU és a magyarországi ellenzék közös politikája láthatóan oda vezetett, hogy sikerült tökéletes egységbe tömöríteniük a magyar nyilvánosságot – saját maguk ellen. Aki csak egy kicsit is ismeri a magyar történelmet, az előre számíthatott erre a fordulatra. Foglaljuk most össze, mi minden vezetett az elmúlt napokban az EU Magyarországgal szembeni politikájának ehhez a furcsa végkifejletéhez. A cseh sajtó kissé hisztérikusan számol be arról, hogy Európában frontális támadás indult Magyarország és annak törvényesen megválasztott szervei ellen. (Az igazság kedvéért el kell mondanunk, hogy az elmúlt napokban időnként már józanabb hangokat is lehetett nálunk hallani). Az Európai Bizottság azt rója fel a magyar politikai vezetésnek, hogy az alkotmánnyal és a kapcsolódó törvényekkel korlátozta a Magyar Nemzeti Bank, az Adatvédelmi Hivatal, valamint a bírói hatalom függetlenségét, és emiatt jogi eljárást indított Magyarország ellen. Orbán miniszterelnök az Európai Parlament plenáris ülésén védekezett, és még a héten Barrosóval, az EB elnökével fog tárgyalásokat folytatni. A Magyarország körül történő eseményeknek figyelemreméltó párhuzamai vannak: az embernek akarva akaratlanul a konstanzi zsinat jut eszébe – és természetesen az, hogy a történelem általában silány bohózatban ismétli meg önmagát. Az Európai parlament ülésén Barroso például felszólította Magyarországot, hogy „egyértelműen demonstrálja a demokráciához való hűségét” (helyettesítsük be a demokráciát a „szocializmussal”, és máris a hatvanas évek Csehszlovákiájában találjuk magunkat. „Nyomatékosan felszólította” a magyar hatóságokat, hogy tartsák tiszteletben a demokrácia alapvető elveit és azokat a gyakorlatban is érvényesítsék (mert különben háború lesz?). Az EP radikálisabb képviselői állítólag azt szorgalmazták, hogy Magyarországra parlamenti vizsgálóbizottságot küldjenek, amely az Unióról szóló szerződés 7. cikke alapján megítélné, nem sérti-e meg a kormány a demokrácia elveit az általa hozott törvényekkel. Ezután minden valószínűséggel következne a kiátkozás. És újfent – az ember nehezen tud szabadulni a történelmi reminiszcenciáktól (pl. Walter Runciman missziója). Szerencsére Brüsszelben ilyen messzire még nem jutottak. Az EB által az egyes tagországok ellen indított eddigi eljárásokban általában annak megítélésével foglalkoztak, miként jelenik meg a közösségi jog az adott ország törvényeiben. Többé-kevésbé technikai jellegű dolgokról volt szó. Az Európai Bizottság jogkörébe ugyan beletartozik a tagországok elleni szankciók kezdeményezése, ha azok „megsértik a demokrácia alapvető elveit”, az ilyen fellépés lehetősége azonban csak kivételes esetekre van fenntartva és még soha nem éltek vele. Gondoljuk át most ezeket a vigasztaló mondatokat a rosszabbik oldalról. Abban a pillanatban, ha egy ilyen fellépés megvalósulna, precedenst teremtene. Ettől a perctől kezdve az egyes országok alkotmányai megítélhetők és megítélendők lennének abból a szempontból, hogy milyen mértékben vannak összhangban a közösségi joggal. A megítélés az EB hatáskörébe tartozna, azonban ez a testület minden más, csak nem törvényhozó vagy igazságügyi szerv. Ha arra az álláspontra jutna, hogy a vizsgált alkotmány nem megfelelő, és a megbélyegzett ország ellenvetését fejezné ki, akkor átadná az ügyet az Európai Bíróságnak, és a vétkessel szemben súlyos politikai szankciókat lehetne bevetni. A magyarországi törvényhozási folyamat – amelynek eredményeit jelenleg kritikával illetik – ugyanakkor rendelkezik bizonyos legitimitással: az alkotmányt és a hozzá kapcsolódó törvényeket kétharmados többséggel megszavazta a parlament. Az a testület, amely szabad választások eredményeként jött létre, és ezt ez idáig még senki sem kérdőjelezte meg. A formális mandátummal persze nem lehet mindent megindokolni. A magyar törvényhozás kétségkívül problémákkal terhelt. Ugyanakkor Orbánt Hitlerrel vagy Lukasenkóval összehasonlítani képtelen és ostoba dolog. A formaságok a demokráciában nagy szerepet játszanak. Ahol az Igazság, az Igazságosság és a Szeretet nevében megkérdőjelezik őket, ott orwelli ördöngösséget sejthetünk a háttérben. Van-e vajon az adott közösségi szerveknek olyan legitimitása, amelyet szembe lehetne állítani azzal, amellyel a magyar szervek kétségkívül rendelkeznek? Képesek lesznek-e arra, hogy valamiféle szuperrevíziós alkotmányos szervvé váljanak; elérhetik-e, hogy a jövőben már nemcsak az egyes országok állami költségvetései, hanem az alkotmányaik is először Brüsszelben kerüljenek elbírálásra, még a nemzeti parlamentekben történő megtárgyalásuk előtt? Sajnos nem hagyhatom figyelmen kívül az EU fellépésének bizonyos gyávaságát sem. Először is egy kicsi és szegény országot választott ki célpontjául (és mint kiderült, kissé elszámította magát). Csehország szintén kicsi és szegény ország. Másodszor pedig, a „törvényes” fellépésen felül, úgymond mellékesen, gazdasági szankciók is bevetésre kerültek az EU és az IMF részéről, amelyek esetleg (ahogy ezt a Mladá fronta DNES cseh napilap újságírói remélik) Magyarország gazdasági összeomlásához fognak vezetni. Az EU - jól látható gyengéi ellenére is – a második világháború utáni politika kiváló vívmánya, amelynek integrálódnia és egyben tökéletesednie is kell. A gondok a radikalizmusából fakadnak. Radikalizmusa a helyes eszmék eltúlzásában rejlik, amelyek ebben a folyamatban végül könnyen ostoba, sőt esetleg eltorzult eszmékké is fajulhatnak. Helyénvaló az a félelem, hogy az EU-t most valami ilyesfajta radikalizmus ragadta el. A pénteki tüntetés bizonyos értelemben intő jel lehet számunkra. Lidové noviny, január 23.
|