Integráció igen, testvéri segítség nem

Alig ért véget az egyik kormányválság, máris kezd körvonalazódni a következő. Ezúttal az EU tagállamai között a „költségvetési unióról” megkötendő, előkészületben lévő szerződés miatt. A szerződést január végéig kell aláírni, azonban még nem teljesen világos, mit is fog tulajdonképpen tartalmazni.

Valószínűsíthető, hogy az aláíró felek kötelezik magukat arra, hogy államadósságaikkal nem lépnek túl egy adott határt, és ugyanez lesz érvényes a költségvetési hiányaikra is. A kötelezettségek megszegése szankciókat von majd maga után. Az aláíró felek továbbá kötelezik magukat, hogy az állami költségvetéseiket benyújtják ellenőrzésre Brüsszelnek, még mielőtt azokat saját parlamentjeikben megtárgyalnák. Még nem lehet biztosan tudni, miként fog ez konkrétan működni.

Az euró övezeten kívüli országokban a megállapodás az euró bevezetésének pillanatában lép majd érvénybe. Ezen országok részéről tehát az aláírás csak a javasolt intézkedések politikai támogatását jelenti. Azonban egyfajta kötelezettségről is szó van: hiszen annak tudatában támogatni valamit, hogy lehetséges vagy egészen bizonyos, hogy a jövőben majd az egészet érvénytelennek tartjuk, amorális és egyben ügyetlen dolog is.

Ezután következett két, felsőbb politikai helyről érkező határozott reakció. Klaus elnök „hadüzenetet” írt Nečas kormányfőnek, amelyben tudtára adta, hogy semmiféle ilyen szerződést nem hajlandó aláírni. Az államfő elszánt döntésének azonban van egy gyenge pontja: mire a szerződés az elnöki íróasztalra kerül aláírásra, nagy valószínűséggel már más fog ülni mögötte.

Schwarzenberg külügyminiszter kijelentette, hogy ha a Cseh Köztársaság nem csatlakozik a szerződéshez, akkor neki nincs mit keresnie a kormányban. Érdekesek az aláírás mellett felsorakoztatott érvei: először is alapvető érdekünk ott ülni annál az asztalnál, ahol a bennünket jelentős mértékben érintő fontos döntéseket hozzák, és részt kell vennünk ezeknek a döntéseknek a meghozatalában. Másodszor, gazdaságilag teljes mértékben függünk az Európai Uniótól, nem állhatunk tehát az európai politikán kívül. Harmadszor pedig Nagy-Britannia kivételével minden ország csatlakozott a költségvetési unióhoz, ha mi ezt nem tesszük meg, elszigeteltségbe taszítjuk magunkat.

Nečas kormányfő félénk ellenvetését, miszerint kissé korai kategorikus kijelentéseket tenni egy olyan dokumentumról, amely még napvilágot sem látott, senki sem veszi komolyan. Egy politikusnak minden körülmények között hűnek kell lennie az elveihez.

E sorok írója még Schwarzenberg külügyminiszter úrnál is megrögzöttebb EU drukker. Az Uniónak két lehetősége van: az integráció vagy a szétesés. Az integrációs folyamat kétségkívül hosszútávfutást jelent és ezért sem (vagy éppen ezért nem) szabadna megtorpannia.

A külügyminiszter érvei egy olyan ember érvei, aki fél: fél attól, hogy elszigeteltségbe kerülünk, hogy gazdasági hátrány ér bennünket, hogy nem vehetünk majd részt a döntéshozatalban. Félni emberi dolog és sok esetben hasznos is. Érveit ugyan nem bagatellizálhatjuk, mégsem ezek a legfontosabb szempontok.

Miroslav Kalousek pénzügyminiszter szerint – aki a TOP09 kormánypárt alelnöke is - kívül maradni annyit jelentene, mint felszállni egy orosz anyahajóra. Ez egy tárgyilagos politikai érv, kérdés azonban, hogy elégséges integrációs kapocs-e az Oroszországtól való félelem.

Az európai integráció az ötvenes évek elejétől kezdve gazdasági téren zajlik. Szemtől szemben az orosz veszéllyel át kellett hidalni a második világháború miatt kialakult szakadékot (először Franciaország és Németország között). Ez tulajdonképpen politikai cél volt, és kérdés, hogy sikerült-e napjainkra maradéktalanul megvalósítani. Igen lényeges az is, hogy bizonyos intézkedések (mint pl. a közös valuta) a politikai integráció magas szintjét feltételezik, és ha azt csak utólag sikerül elérni, akkor felmerül a gyanú, hogy ez nem tiszta eszközökkel történik. A politikai integráció azonban nem zökkenőmentes, mivel közös eszméket feltételez: talán nem is annyira programot, mint inkább alapvető egyetértést bizonyos dolgokban. Ugyanakkor kereszténységről beszélni nem szabad, de a politikai korrektség és a multikulturalitás viszont önmagukban nyilvánvalóan nem elegendőek.

Ez további bonyodalmakat eredményez, amelyek első látásra technikai jellegűeknek tűnnek, csakhogy gyökereik sokkal mélyebbre nyúlnak. Napjainkban pl. Magyarország európai nyomás alá került. Nem kívánom bagatellizálni sem a kormányzó tábor jelentős túlerejéből, sem az európai hatalmi túlerőből fakadó gondokat. Azok a frusztrált magyar politikai csoportosulások, amelyek a legutóbbi szabad választásokon katasztrofális vereséget szenvedtek, nem a magyar közvéleményt próbálják megnyerni a maguk számára, hanem Brüsszelt és a Nyugatot. Nálunk Csehországban az ilyet „meghívólevél” vagy „behívólevél” néven emlegetjük. Itt egy levelezési lavina formáját öltötte magára. A felhívások hatására Brüsszel olyan eszközhöz nyúl, amely nálunk „testvéri segítség” néven ismert. Ebben az esetben emberarcú testvéri segítségről van szó: nem tankokat küldenek, hanem nem küldenek pénzt.

Szükséges lenne brüsszeli barátaink tudomására hozni, hogy az efféle, erőből történő megoldás, azaz a „testvéri segítség” számunkra nem elfogadható. Egyrészt azért, mert már van bizonyos tapasztalatunk vele, másrészt pedig azért, mert legközelebb esetleg mi kerülhetünk hasonló helyzetbe. A gond az, hogy ehhez a fellépéshez valamiféle közép-európai szolidaritásra lenne szükség. Csakhogy a cseh sajtót olvasva azt látjuk, hogy az ilyesmi nálunk teljességgel hiányzik.

Lidové noviny, 2012. január 17.
Honti Eszter fordítása