Előre a magyarok ellen!

A cseh sajtó habozás nélkül bekapcsolódott a Magyarország elleni keresztes hadjáratba. Ez kulturálatlan, gusztustalan és szégyentelen dolog egyszersmind. És veszélyes is. Az eredmény a közép-európai régió destabilizálása lesz, amit itt - szokás szerint - mindannyian megsínylünk majd. Sajnos úgy tűnik, hogy régiónk, minden nemes visegrádi ténykedés ellenére, képtelen a szolidaritásra, és ugyanannyira védtelen, mint a múlt évszázadban.

Minden akkor kezdődött, amikor a magyar parlament a múlt év tavaszán alkotmányos többséggel elfogadta az új alaptörvényt. Brüsszel és a Nemzetközi Valutaalap már néhány hónappal később kifejezte messzemenő elégedetlenségét az új alkotmánynak a Magyar Nemzeti Bankkal szembeni megkötéseivel kapcsolatban. Negatív visszhangra talált az Alkotmánybíróság jogkörének módosítása is, valamint az egyházakra, vallási közösségekre vonatkozó törvény és a parlamenti választásokról szóló új törvény.

A konfliktus akkor csúcsosodott ki, amikor karácsony előtt a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Unió az említettek miatt megszakította a tárgyalásokat az államkölcsönről Budapesttel. Mindkét említett szervezet ténykedése nagyban emlékeztet a zsarolásra, és a magyar fél, a jelenlegi anyagi gondokra való tekintettel, gyakorlatilag védtelen ezzel szemben.

Ráadásul egyidejűleg bekapcsolódott Hillary Clinton amerikai külügyminiszter is, aki Orbán miniszterelnöknek írt levelében (amit a Népszabadság napilap meg is jelentetett) ismertetett néhány törvénymódosítással kapcsolatos fenntartást (a bírói függetlenség állítólagos megsértése, az egyháztörvény, a médiatörvény), valamint azt, hogy mit kellene tennie Magyarországnak ebben vagy abban. Csatolta a hangsúlyozott kérést, hogy a Magyarországon jelenleg végbemenő reformok során biztosítsák a személyes szabadságjogokat és a demokratikus „fékek és ellensúlyok rendszerét”.

Magyarország lassan de biztosan olyan helyzetbe kerül, amilyenbe már kétszer is belekerült nyugati szomszédja (először a Waldheim elnök körüli affér folytán, másodszor pedig akkor, amikor a kormánykoalíció részese lett Haider FPÖ pártja). Az összeurópai morális felhördülés számára viszont Magyarország, mint a nagy gazdasági gondokkal küzdő kis posztkommunista állam, sokkal könnyebb célpont, mint Ausztria.

Ráadásul „információs blokádtól” is szenved. A törvényrendeletek, amelyekről szó van, a parlament ülései és a sajtóviták oroszlánrésze magyarul zajlik. Valaki olyat alálni, aki közvetíteni tudja ezeket, összehasonlítani a többi régióbeli ország helyzetével, és eközben megőrzi pártatlanságát, szinte lehetetlen.

Ezt nagyon szépen dokumentálja a cseh sajtó. A Mladá fronta DNES egyik cikkének címe így hangzik: „Magyarország már nem köztársaság”. Ez képtelenség, az új törvény kimondja, hogy az állam neve „Magyarország”, de ez semleges elnevezés, mint amilyen semleges volt a „Csehszlovákia” a „Cseh Köztársasággal” összevetve. Az alkotmány ráadásul azt is kimondja, hogy Magyarország független demokratikus állam, formája pedig a köztársaság.

Az sem világos, hogy Petr Pešek a Lidové novinyban miért gondolja úgy, hogy az elnevezés megváltoztatásának „szimbolikus jelentése” van. Semmi szimbolikus jelentése nincs. Például az osztrák alkotmányban az Osztrák Köztársaság mellett gyakran használják az Ausztriát. Pešek úr arról beszél, hogy az új alkotmány és a vele összefüggő törvények az alkotmánybíróság gyengítését hozzák, miközben a lényeges dolgot, amit kihagytak (actio popularis – minden polgár joga annak indítványozására, hogy a törvény és az alkotmány egybecsengését utólagosan felülvizsgálják), például a cseh törvényszabályozás sem tartalmazza, és sohasem tartalmazta.

Folytassuk tovább: Leona Šlajchrtová a már említett Mladá fronta DNES-ben azon rágódik, hogy a magyar alkotmányban a házasságot férfi és nő kötelékeként definiálják: ez a latolgatás a politikai korrektség meglehetősen vad szüleménye, ráadásul nálunk a homoszexuális viszonyt (feltételezem, hogy tollnokunk nem törekszik a zoofília legalizálására) csak „regisztrált partneri kapcsolatként” határozzák meg. A magyar alkotmány pedig ugyanolyan joggal hivatkozik a Szent István-i korra, mint a mienk a „Cseh Korona országai régi államiságának jó hagyományaira”.

A hasonló kijelentéseket aligha lehet komolynak és függetlennek tekinteni. Viszont a magyar alaptörvénynek szemmel láthatóan vannak problematikus részei. Például a patetikus preambulum. Meglehetősen illetlen dolog, hogy az elöljárók arra kötelezzék a polgárokat, hogy miben higgyenek, és mit valljanak. Ráadásul az alkotmány ezen részének formája és „Nemzeti hitvallásként” való elnevezése a hívő emberre leheletnyi szentségtöréssel hathat.

A cseh sajtóban nemcsak az új magyar törvényhozás elsődlegesen vitatható pontjairól szóló alapinformációk hiányoznak (az alaptörvény, az alkotmánybíróságról szóló törvény, a nemzeti bankról szóló törvény, a médiatörvény, az egyháztörvény), valamint az ismertetése olyan gondoknak, mint a deviza alapú kölcsön, a magánnyugdíjpénztárak államosítása, hanem a tényszerűen alátámasztott összehasonlítás az előző törvényhozással, és azzal, hogy miben hasonlít a mi törvényhozásunkra, és miben különbözik tőle.

Az üzemen kívül helyezett fékek

Ez év elején Budapesten az Andrássy úton kormányellenes tüntetés zajlott le. A Népszabadságban először tüntetők százezreiről írtak, majd csökkentették a számot százezerre, a kormány forrásai 5-8 ezerről számoltak be, míg végül valamiképp „tízezrekben” egyeztek ki. Mindezen (a bevezetőben említett) zavargások ellenére is téves lenne az a benyomás, hogy a magyar kormánynak leáldozott. A nyilvánosságnak jóval határozottabb támogatását élvezi, mint a cseh kormány.

A decemberi felmérések a FIDESZ ­18–26­%-os, és a szocialisták 11–14­%-os támogatottságáról beszélnek. Ha figyelmen kívül hagyjuk azokat, akik nem akarnak szavazni, vagy még nem döntöttek (ezek száma 50 % körül mozog), akkor a kormánypárt támogatottsága 39–49 %-os, a szocialistáké pedig 21–24 %-os. Ebből az következik, hogy a kormánypártok az alkotmányos többséget már nem érnék el, de túlsúlyuk még mindig jelentős lenne. A baloldali ellenzék (az MSZP és a fura nevű „Lehet Más a Politika” párt, amely az SZDSZ megürült helyét foglalta el) stagnál, jelentősen nőtt az elkötelezetlen választók száma, és megerősödtek a jobboldali radikális ellenzékiek a Jobbik-ból.

Ezzel nem azt akartuk mondani, hogy Magyarországnak nincsenek gondjai. Vannak, és elég nagyok. Minden az utolsó parlamenti választásokkal kezdődött. 2010 tavaszán a FIDESZ- KDNP (Kereszténydemokrata Néppárt) koalíció 386-ból 263 mandátumot szerzett meg, ami alkotmányozó többséget jelent. Az ellenzék jelentéktelenségbe kényszerült. Ez az eredmény valami olyasmit eredményezett, amit „fonák alkotmányos krízisnek” nevezhetnénk: teljesen felborult az alkotmány által biztosított „fékek és ellensúlyok rendszere”.

Azt állítani, hogy erről a választások győztese tehet, abszurd lenne: a rendszerváltáskor, a 80-as és 90-es évek fordulóján, az új parlamenti pártok arra összpontosítottak, hogy megalkossák egy demokratikus állam alkotmányos kereteit, miközben a szocialisták, az egykori kádári MSZMP utódai, inkább arra törekedtek, hogy a múltból maradt kötelékeket kihasználva felújítsák és megszilárdítsák a párt gazdasági hátterét (miközben egyesek nyilvánvalóan magukról sem feledkeztek meg). Mindkettőben figyelemre méltó sikereket értek el, viszont fokozatosan elvesztették a nyilvánosság szimpátiáját. A balközép másik alkotója, a Szabad Demokraták Szövetsége feltétel nélkül összekapcsolta sorsát a szocialistákkal, és végül már teljes mértékben a támogatásukon függővé vált. Ezen csoportosulás kormányzása után a végső pontot az európai pénzügyi válság első hulláma tette ki, amelynek hatása Magyarországon láthatóan súlyosabb volt, mint nálunk. Meglehetősen olcsó dolog a mostani koalíciónak felróni, hogy kihasználja elsöprő győzelmét, főleg, ha az ember belegondol, hasonló helyzetben hogyan viselkedne az ODS vagy a TOP 09. Az viszont tagadhatatlan, hogy a mostani vezetés felhasználta alkotmányozó többségét arra, hogy megerősítse személyes befolyását azokban az intézményekben, amelyeknek jellegüknél fogva politikán kívülieknek kellene lenniük (a Magyar Nemzeti Bank monetáris tanácsa, Médiatanács), és hogy például néhány funkcionárius mandátumának meghosszabbításával megpróbálja bebiztosítani befolyását arra az időszakra is, amikor talán már nem lesz a kormánykeréknél.

A posztkommunista országokban (a jelenlegi Magyarországon pedig különösen) általános probléma, hogy más politikai felfogás érvényesül bennük. Míg a fejlett országokban a demokrácia a politikai pluralitáson, valamint a konszenzus folyamatos és fáradságos keresésén alapszik, itt a politikai pluralitás olyan terep, amelyen a politika az osztályharc más eszközökkel való folytatásaként szerepel. A rendszerben fennmaradtak a régi rend maradványai, és a politikai csata úgy jelenik meg, mint a régi és az új harca.

A politika mozgatóereje a gyűlölet. Az ilyen politika nem közvetlenül, de határozott mértékben a marxista-leninista ideológia és az orosz hagyományok hatása alatt áll, kevés hely van benne például a lojalitásnak valamely közös ügyben, amelyben mindannyian összefoghatnának. A demokratikus folyamatok aztán már puszta formalitássá válnak.

A magyar ellenzék a jelentéktelenségbe kényszerült, és szerepét egyáltalán nem könnyítette meg a választások győztese (persze, ez nem köztelező, és az is kérdés, egyáltalán hogyan tudta volna ezt megtenni). Mivel elvesztette a nyilvánosság támogatását, az EU-nál, a nyugati hatalmaknál és a nyugati nyilvánosságnál keresi azt, és valamiféle pszeudodisszidens szerepet vesz fel, amely viszont nem felel meg a jelenlegi politikai viszonyoknak Magyarországon. Nálunk az „ellenzéki paktum” idejében hasonlóan viselkedett a paktumon kívüli ellenzék, amely szintén a jelentéktelenségbe kényszerült. Az elfogult szemlélő a jelenlegi helyzetet a Magyarország első világháborús veresége utáni időszakhoz hasonlíthatná, amikor az olyan személyiségek, mint Károlyi Mihály vagy Jászi Oszkár, akik sikertelenül ügyködtek otthon, nem haboztak támogatást keresni akár Edvard Benešnél. Az összehasonlítás nyilván igazságtalan, de a felvetődése sajnos érthető.

Új fényben tűnik fel a legitimitás kérdése is. A jelenlegi magyar kormány a győzelmet szabad választásokon érte el, melyeknek eredményét eddig senki sem kérdőjelezte meg (megjegyzem, hogy sem Hitler, sem pedig Gottwald nem tudott a parlamenti többségre támaszkodni, amit a viszonylagosan szabad választásokon értek volna el). A legitimitás máshol (Brüsszelben, a „világ közvéleményénél”) való keresését meglehetősen nehéz megindokolni. Azok, akik keresik, és azok is, akik meg akarják adni, arra a kimondatlan előfeltételre építenek (lásd Bertold Brecht ismert versét), hogy a magyar nép kudarcot vallott, és a legyőzött demokratáknak egy újat, egy jobbat kell biztosítani…

Lidové noviny, 2012. január 14.
Gál Attila fordítása