A sírhoz való jog

A Lidové noviny múlt szerdai számában Petr Zídek a Politikai Foglyok Konföderációjának vezetőségét bírálja, mivel az nem akarja feltüntetni a motoli krematóriumnál álló emlékművön az összes ott eltemetett fogoly nevét. Az emlékmű talapzatán mindössze két tábla található, egy-egy névvel. Az egyik Esterházy Jánosé, aki a szlovákiai magyar kisebbség képviselője volt a második világháború előtt és annak folyamán. Zídek úr többek között ezt írja: „Esterházy alakja Szlovákiában máig ellentmondásos: a később életfogytiglanra változtatott halálos ítéletet nem a kommunista bíróság rótta ki rá, hanem a Nemzeti Bíróság 1947 szeptemberében. Ez az ítélet máig érvényes. Hogy Motolban miért épp neki kell emléktáblát állítani, annál érthetetlenebb, hogy Csehországban már van egy emléktáblája, Mírovban, ahol meghalt.” A Politikai Foglyok Konföderációja állítólag azzal érvel, hogy Motolban politikai foglyokat és bűnözőket egyaránt eltemettek, de a cseh történészek megbízható módon képesek megállapítani, ki volt ki, és az előbbiek megérdemlik a névvel ellátott sírt.

Zídek úr információi Esterházy Jánosról kissé kuszák, szeretném ezeket kiegészíteni. Előbb azonban tennék egy kis megjegyzést a margóra. Zídek úrral ellentétben én nem gondolom azt, hogy csak azoknak van joguk a sírhoz, akik nem voltak bűnözők. A sírhoz minden halandónak joga van, ez egy alapvető emberi jog. Csak elvétve találkozunk olyan esetekkel, amikor a civilizált világban semmibe vették ezt a jogot (a háború után Nürnbergben kivégzett háborús bűnösök, Oszáma bin Láden), és ezek is rossz szájízt hagynak maguk után.

Szlovákia a Magyar Királyságon belül sohasem alkotott autonóm egységet, és nem voltak „történelmi” határai. Az 1920 júniusában született trianoni békeszerződés által leírt határokat stratégiai okból húzták meg (ezeknek kb. a felét a Duna és az Ipoly alkotja). Az új államban megalakuklásával majdnem egymillió magyar rekedt anyaországán kívül, akik azt sem tudták, hogyan kerültek egy másik országba, és mivel itt korlátozott jogú „kisebbség” státuszával rendelkeztek, nem is igazán tekinthették sajátjuknak új hazájukat. A magyar kisebbséget képviselő politikusok tudomásul vették a legális kereteket, amelyek között politikailag tevékenyek lehettek, és a körülményekhez mérten próbáltak a lehető legjobban javítani a magyarok helyzetén. Semmi kézzel fogható okuk nem volt lojálisnak lenni az új államhoz.

Ez volt a politikai helyzet, amelyben Esterházy János tevékenykedni kezdett. A Nyitra melletti Nyitraújlakon (Veľké Zálužie) született 1901-ben, egy régi nemesi család sarjaként, és 1957 márciusában halt meg a mírovi börtönben. Közügyekben 1931-től tevékenykedett, vezető pozíciókat töltött be a Csehszlovák Köztársaság magyar kisebbségének politikai pártjaiban. 1935-ben a csehszlovák parlament képviselőjévé választották. 1938-ban a magyar kisebbség képviselőjeként részt vett az SdP (Szudétanémet Párt) és a HSĽS (Hlinka Szlovák Néppártja) politikusaival folytatott tárgyalásokon, találkozott Lord Runcimannal is. Kapcsolatban állt vezető magyar politikusokkal, ezek közül sokan személyes barátai voltak. Szlovákia déli részeinek Magyarországhoz való visszacsatolása után is Szlovákiában maradt, a parlament egyetlen képviselőjeként, aki a magyar kisebbséget képviselte (ekkor már csak mintegy 70 ezert). Politikája a Szlovák Köztársasággal szemben nem különbözött a korábban Csehszlovákiával szembenitől, vannak viszont olyan elemei, amelyek ezt a keretet határozottan átlépték. Hármat említenék: tiltakozott a magyar rendőrség brutális fellépése ellen azon szlovákokkal szemben, akik a határok változása után Magyarországhoz tartoztak, 1942-ben ő volt a parlament egyetlen olyan képviselője, aki nyilvánosan nem szavazott a zsidók deportálásáról szóló 68-as számú kormányrendelet mellett, azzal indokolva, hogy az embertelen és nem keresztényi, és a Szlovák Köztársaság fennállása alatt zsidóknak, lengyeleknek és cseheknek segített Szlovákián keresztül Magyarországra jutni, ahonnan egy ideig még lehetséges volt elmenekülni. Pozsony felszabadítása után az új államvezetés átadta őt az oroszoknak, akik Moszkvába deportálták, és szovjetellenes tevékenységért tízévi börtönre ítélték. Közben távollétében, mint szökevény ellen, bűnvádi eljárás indult ellene, a fasiszta bűnösökkel szemben hozott SNR 33/1945 Sb rendelet alapján. (Egy elképesztő jogi normáról van szó.) Halálra ítélték, és az orosz szervek 1949-ben kiadták Csehszlovákiának, hogy végrehajthassák rajta az ítéletet. Esterházy a gulagról súlyos betegen tért vissza. Út közben bültetését kegyelemből életfogytiglan tartó fogságra változtatták. A csehszlovák börtönökben zajló kálváriája 1957-es halálával ért véget a mírovi börtönben. Oroszországban 1993-ban rehabilitálták (a rehabilitáció csak a Szovjetunióval szembeni állítólagos bűntettekre vonatkozik). Amikor Esterházy lánya, Esterázy-Malfatti Alice kérvényezte az 1947-es per felülbírálását, hosszadalmas bírósági huzavona vette kezdetét, amely után a szlovák bíróság úgy határozott, hogy a döntést nem lehet megváltoztatni, mivel a 33/1945 Sb. rendelet nem teszi lehetővé a fellebbezést. 1993-ban Esterházy mellett szólva többek között Simon Wiesenthal is személyes levelet intézett a Pozsonyi Városi Bíróság szenátusának elnökéhez.

És végezetül urnájának sorsáról. Amikor Esterházy meghalt, családját értesítették, hogy holttestét elhamvasztották, viszont hamvait nem fogják nekik kiadni. Mivel nem volt ismeretes, hol helyezték el maradványait, a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetségének kezdeményezésére Mírovban szimbolikus sírt állítottak neki 1998-ban. Valamikor 2007-ben Esterházy lánya Schwarzenberg miniszterhez fordult azzal a kéréssel, hogy derítsék ki, hol helyezték el hamvait. A külügyminisztérium továbbította a kérést a Cseh Köztársaság Fogolyszolgálatának Történeti és Dokumentációs Kabinetje felé, ahol kiderítették, hogy Esterházy hamvait többévi hányattatás után a motoli krematórium melletti temetőben helyezték el, ahová a kivégzett vagy elhunyt politikai foglyokat temették (közönséges bűnözőkkel együtt). 2011-ben Martonyi külügyminiszter felkérte cseh kollégáját, hogy engedélyezze egy tábla elhelyezését a motoli temetőben, Esterházy nevével, születésének és halálának dátumával. A telek fölött valamiféle rendelkezési joggal bír a Politikai Foglyok Konföderációja, és az emlékhely felújítására az idén pénzt szentelt a prágai kormányzat. A felújítás megtörtént. Az emlék-feszület alatt két nevet helyeztek el: Josef Bryks pilótáét és Esterházy Jánosét. Az ünnepélyes leleplezésre máig nem került sor.

Esterházy János sorsa szemmel láthatólag ütközési pont a magyar-szlovák kapcsolatokban (és ha kenyértörésre kerül sor, véleményem szerint a cseh fél végül a szlovákokkal lesz szolidáris). Szlovákiában, és valószínűleg Csehországban is attól tarthatnak, hogy Esterházy bírósági rehabilitálásával megnyílhatna Panódra szelencéje, újabb és újabb esetekkel, restitúciós kérdésekkel stb. Ebből az következne, hogy politikai, nem pedig jogi megoldás szükségeltetik.

Már első budapesti látogatásom alkalmával megfogott egy kis emlékmű a budai vár nyugati falainál. Az utolsó budai pasának, Abdurrahmánnak állít emléket. Hetvenéves korában, 1686-ban egy nehéz feladat várt rá: megtartani a budai erődítményt a nyolcszoros túlerőben lévő keresztény haderővel szemben. Elutasította a fegyverletételt, majd karddal a kezében esett el. Ezzel elnyerte az ellenség elismerését is. Az emlékműre többek között ezt írták: „Hős ellenfél volt, békesség vele!” Kezdetnek talán valamilyen hasonló tolerancia testesülhetne meg Esterházy emléktáblájában egy prágai temetőben (és ha Zídek úr továbbra is tartja magát ahhoz az elvhez, hogy „egy problémás személy – egy emléktábla”, felőlem lerombolhatja azt a mírovit.) Csak egy fenntartásom lenne: a pasának 1932-ben állították az emlékkövet, tehát Buda visszafoglalása után 246 évvel. Ezúttal talán sikerülhetne valamivel hamarabb.

Lidové noviny, 2011. december 5.
Gál Attila fordítása