Magyarország és a múlt bűntettei

Ha a magyar problémákat kezdik elemezgetni Európában, nevezetesen Csehországban, az a magyarokra nézve semmi jóval nem kecsegtet. Ez vonatkozik Képíró Sándor perére is. Szenteljünk neki egy kis figyelmet!

A tetthely: a Bácska nevű régió, a szerbiai Vajdaság északnyugati része, amit a Duna és a Tisza határol. A történelmi magyar királyság részét képezte, a török háborúktól kezdődően szerbek kezdtek ide betelepülni. A trianoni békeszerződés a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz csatolta. Abban az időszakban, melyről szó lesz, területe 11 ezer km2 volt, 1,1 millió lakosa volt, melyből 37% volt magyar.

A kor: 1942 eleje. Az első világháború utáni területrendezés szembetűnő igazságtalanságára való reakcióként a magyar kormányok és Horthy kormányzó már a korábbiakban a Hitlerrel való együttműködés felé hajlottak. Hitlert lebecsülték, úgy gondolták, teljesíti történelmi küldetését, és hozzásegíti Magyarországot az igazságszolgáltatáshoz, majd eltávolodnak tőle. Ennek a meglehetősen őrült politikának sok ellenzője volt Magyarországon. Érthetően katasztrófával is végződött. Abban az időszakban, melyről írunk, Magyarország már teljesen bele volt bonyolódva a világháborúba, Hitler oldalán.

Maga az esemény és előzményei: 1940-ben Magyarország Jugoszláviával, ahol akkor németbarát rendszer volt hatalmon, „örök barátságról biztosító szerződést” kötött. 1941-ben Belgrádban fordulatra került sor, az ország irányultsága radikálisan megváltozott. Erre Hitler elhatározta Jugoszlávia bekebelezését. Felkérte Magyarországot az átvonulás biztosítására és a részvételre. Horthy és a kormány az átvonulásra beleegyezését adta, valamint közölte, hogy területi követeléseit csak akkor érvényesíti, ha Jugoszlávia feloszlik. Teleki miniszterelnök pedig depresszióban főbe lőtte magát. Majd pedig Magyarország megszállta Bácskát és más kisebb territóriumokat. A térségben egy idő után Tito partizánjai kezdtek tevékenykedni. 1941 elején a magyar kormány kihirdette a statáriumot Újvidéken és környékén, a megtorlás február második felében zajlott, majd a szerbek és zsidók szervezett gyilkolásává fajult. Mintegy 3-4 ezren vesztették benne életüket. (A jugoszláv kommunisták a háború végeztével válaszként körülbelül tízszer ennyi magyar civil személyt öltek meg, de ez természetesen nem teszi semmissé a magyar vérengzést). Az „újvidéki vérengzés” viszont Magyarországon is botrányt váltott ki, és a hivatalos szervek végül nyomozást rendeltek el, amely 1944 nyarán perrel végződött. A katonai bíróság egy sor vádlottat elítélt, viszont a végrehajtásra már nem került sor.

A vádolt Képíró Sándor Bácska megszállása után csendőr százados volt Újvidéken. Immár harmadszor áll bíróság előtt: 1944-ben 10 év börtönbüntetést kapott, 1948-ban, már Rákosi idejében, távollétében 14 évet kapott (előtte sikerült Argentínába szöknie), a koronatanút az ÁVH-nak előzetesen sikerült alaposan „megdolgoznia”. 2006-ban, Képíró Magyarországra való visszatérése után 10 évvel a Simon Wiesenthal Központ (szerepelt egyik háborús bűnösöket felvonultató listájukon) és a szerb főügyészség kérvényezte a büntetőeljárást. A magyar szervek eleget tettek a kérésnek, és idén májusban a budapesti Fővárosi Bíróságon kezdetét vette a per. A vád úgy szólt, hogy Képíró hozzájárult mintegy 40 ember meggyilkolásához, hogy ismerte a razziák célját, melyeken beosztottjai vettek részt, és hogy kiadta nekik a parancsot, amelyet feletteseitől kapott. Az államügyész jogerős ítéletet kért. A bíróság orvosi jóváhagyást kért arról, hogy a vádlott magas kora és egészségi állapota mellett képes-e a bíróság elé állni. A kórházból hozták be, infúzióval együtt.

A per bizonyítékok hiányában felmentéssel végződött. A bíróság arra a véleményre jutott, hogy nem sikerült bebizonyítani, miszerint a vádlott tudott a vizsgálat nélküli gyilkolásról, és hogy a kivégzéseken beosztottjai vettek részt. Az államügyész azonnal fellebbezett, három nap múlva pedig a vádlott ügyvédje is (kéri a vád elejtését, azzal, hogy a tettet, amivel védencét vádolják, nem követték el). Tehát az ítélet nem jogerős, az ügyről a fellebbviteli bíróság dönt.

Eddig a tények. Az ítélet ellen tiltakozott többek között Tadžič szerb elnök is. Kinyilatkoztatta felháborodását, és várja a magyar kormány és igazságügy reakcióját. Nem sikerült elérni a történelmi igazságtételt, és biztosítani a magyar és szerb nemzet közötti megbékélést.

Négy megjegyzés az egészhez. Először is: mindig, amikor Magyarországon hasonló probléma vetül fel, nálunk kételyek fogalmazódnak meg: nincs a pernek véletlenül politikai háttere, és megbékéltek egyáltalán a magyarok a múltjukkal? Persze, Magyarország a mi szemszögünkből vesztes állam, vagyis annak a háborúnak az egyik legyőzöttje, amelyik 66 évvel ezelőtt ért véget. A Švejkből ismert elv vonatkozik rájuk: „Streng behüten, beobachten“. Ez a „legyőzöttekből” ez elégedetlenséget és ellenállást vált ki. A politikai következmény: Magyarország mostani jó kapcsolatai Kínával, amely bárhol tehetetlen dührohamot vált ki (a kínaiak pragmatikusok, és a legyőzöttséggel kapcsolatos érvek nem számítanak náluk). Nehéz ennek örülni, de jól látható, hogy ez Csehország és a nyugat felelőtlen politikájának az eredménye.

Másodszor: nehéz elhessegetni azt az érzést, hogy a hasonló gyanúkat Orbán kormányával szemben (amit sok mindenben jogosan lehet kritizálni) egy kicsit a magyar ellenzék is táplálja, amely a választásokon súlyos vereséget szenvedett el. Hasonlóan, mint nálunk az ellenzéki paktum idejében a Szabadság Uniója (Unie Svobody), csak sokkal intenzívebben, miután csalódott a hazai nyilvánosságban, megpróbálja elnyerni a nyugat politikusainak és közvéleményének szimpátiáját. A panaszkodók viszont nemcsak Orbánnak ártanak, hanem Magyarországnak is, a „fiat justitia, pereat mundus” elv szellemében. Ez az én szememben nem tűnik túl okosnak.

És negyedszer, a margóra: korunkban valamiféle élvezet övezi a sír szélén álló öregemberek és öregasszonyok feletti ítélkezést (nemcsak a náci, hanem a kommunista bűnösökről is szó van). Hogyne, formálisan minden rendben van, de valamiféle undorító mellékíz mégis megmarad. Leginkább azt érezhetjük – talán csak tudat alatt - , hogy nincs elég bűnöző, és nincs elég fiatalabb bűnös. Reméljük, hogy ez nem bosszulja meg magát.

Lidové noviny, 2011. július 29.
Gál Attila fordítása