Magyarország józanul és kritikusan

A Reflex legutóbbi számában két érdekes, nézetileg ellentétes cikk jelent meg Orbán magyar miniszterelnök politikájáról. Az egyiket Miroslav Cvrček, a másikat pedig Petr Sokol írta.

Cvrček cikke a cseh sztereotípiák hatása alatt áll. Egy magyar monarchisztikus kormányról és nagy magyar nemzeti retorikáról beszél, amit durva ténybeli tévedésekkel támaszt alá, amelyekre Sokol később rá is mutatott. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Cvrčeknek a magyar gazdaságpolitikát érintő kritikájában nincs semmi igazság. Ez ugyan nem az én szakterületem, de mindig érdeklődéssel figyeltem, hogy a nemzeti konzervatív politikusok és publicisták bármikor olyasmit támogattak, amit nálunk jellegzetesen szocialistának tartanak, miközben a magyar szocialisták liberális gazdaságpolitikát folytattak (bár gyakran csak szóban). Ezt sajnos leértékeli a demokratikus cseh Übermensche-nek a magyar „posztfeudalizmussal“ szembeni feljebbvalósága.

Egyszersmind nem mindenben tudom osztani a sokkal jobban informált Petr Sokolnak a magyar jobboldal elsöprő győzelme feletti lelkesedését. Problematikus a győzelem tényszerű oldala (amiről a Fidesz nem tehet): ugyanis túl sokkal győztek. Az, hogy egy demokratikus államban megállapítják az „alkotmányozó többség” fogalmát, azt az igyekezetet fejezi ki, hogy a lényeges dolgok ne egy kormánypárttól vagy koalíciótól függjenek. Amennyiben egy párt eléri az alkotmányozó többséget, az egy még viszonylag törékeny demokráciájú országokban karambolt jelent: a győztes akkora kísértésnek van kitéve, amekkorának nehéz ellenállni.

Mindemellett a magyar politikai helyzetre nem a monarchizmus tette rá a bélyegét, hanem két össztársadalmi trauma: az, hogy 1918 után mit tettek a magyarokkal (a magyar nemzet egy haramada a „nemzetállam“ határain kívül ragadt), és az 1956-os forradalom tragikus élménye. Míg az egyik stresszeli és összefogja a magyarokat, a második sorsszerűen megosztja a társadalmat. A két nagy párt között, amelyek az utóbbi években a politikai rendszer gerincét képezték, 1956 októberének barikádjai húzódnak. A magyar kommunisták a csehektől eltérően a 80-as évek végén az állam hosszú távú politikai átalakításába kezdtek. Reálisan azzal számoltak, hogy a szabad választásokon nem érnek el jó eredményeket. És miközben az „új“ pártok szenvedélyes vitát folytattak az alapvető jogokról és szabadságról, a szocialista funkcionáriusok csendben a saját zsebük javára privatizálták a magyar gazdaság nem kis részét. A párt így jelentős anyagi alapokat épített ki magának, viszont az 1956-ból származó szakadék megújult és tovább mélyült (mindemellett a magyar demokraták elsősorban magukat okolhatják azért, hogy erre a dologra nem figyeltek oda jobban). Ebből következően a magyar társadalom polarizáltabb, mint a cseh (amelyről a rosszindulatú szemlélődő némi túlzással megállapíthatná, hogy domináns pártjai jelentős mértékben a normalizációs kommunizmus talajából nőttek ki). A Fidesz ebben a helyzetben örömmel behódol a hatalmi fölény kihasználását sugalmazó kísértésnek – ha valaki csak futtában olvasott is a különféle vezetők és a Médiatanács tagjainak megválasztásáról az új médiatörvényben (amit a köztársasági elnök még nem írt alá, de ez már csak formalitásnak tűnik), megrökönyödhet többek között azon, milyen módon történik a kinevezésük: a miniszterelnök által, azaz az alkotmányozó többség által, mégpedig kilenc évre, viszont sem a miniszterelnökség, sem az alkotmányozó többség nem szól kilenc évre - sajnálom, de ez a politikai diadallal való visszaélés.

Azt hiszem, fontos volna (távolabbi) szomszédainkra tárgyilagosan és kritikusan tekinteni, de minden felfuvalkodottság nélkül. Közös régiónkban közös érdekünk, hogy annak stabilitása érdekében a barátság és a kritika kéz a kézben járjanak együtt.

Reflex 1/2011
Gál Attila fordítása