A Bethlen Gábor díj átvételekor mondott beszéd

Tisztelt elnök úr, excellenciás hölgyeim és uraim, kedves vendégek!

Először is engedjék meg, hogy szívből megköszönjem ezt a mai elismerést. Őszintén szólva, ritkán esik meg velem ehhez hasonló, Magyarország valahogy kivételnek számít. A köszönő szavak ismétlése helyett inkább röviden összefoglalnám, miért köteleztem el magam a közép-európai megbékélés ügye mellett, valamint hogy mit remélek a jövőtől.

A múlt század nyolcvanas éveiben, amikor elkezdtem foglalkozni a „közép-európai kezdeményezéssel“ (így, idézőjelben), kétségeim voltak, hogy képes lesz-e bármilyen visszhangot kiváltani. Ennek oka egyrészt a sajátos cseh helyzet volt: a cseh nyilvánosság túlságosan rászokott az „örök időkre - és soha másképp“ frázisra. Tette mindezt annak ellenére, hogy ez inkább az életfogytiglani börtönbüntetés szigorú ítéletét jelentette számára. Viszonylag gyakori magyarországi látogatásaim alkalmával sokkal pozitívabb kép alakult ki bennem az itt tapasztaltakról: az itteni életből nem veszett ki a remény. És ott, ahol még él a remény, lehet értelmesen mérlegelni, hogy mi értelmeset lehet cselekedni. Másrészt: a csehek és magyarok közötti feszültség (ami érthető, hiszen az 1918 utáni cseh politika ebben a tekintetben nagyon problematikus volt) idővel mérséklődött: így felismerhetővé vált, milyen közel áll egymáshoz ez a két nemzet, akik már régóta az Európához és a nyugati kereszténységhez tartozás jegyében építették életüket.

Elhatároztam, hogy megtanulok annyira magyarul, hogy képes legyek elolvasni az alapvető irodalmat és egy kicsit kommunikálni. Ez nagyon kifizetődőnek bizonyult, két szempontból is.

Mindenekelőtt így lehetőségem nyílt részletesebben megismerni a modern magyar történelemet, valamint azt, hogy a magyar értelmiségi elit hogyan egyezett ki Közép-Európa gondolatával, és ebben a keretben is elsősorban Bibó István munkásságával.

Továbbá a Tiszatáj folyóirat cseh számán keresztül számos magyar barátot sikerült szereznem, akik igyekezetemben sokszor és sokat segítettek. Szeretném kihasználni ezt az alkalmat, hogy nyilvánosan is köszönetet mondjak nekik.

Innen indult ellenzéki tevékenységem (beleértve a cseh Demokratikus Kezdeményezésnek az erősebb és sikeresebb Magyar Demokrata Fórummal való együttműködését is), a fordulat után tízéves egyetemi tevékenység valamint tizenhét év publikációs tevékenység következett.

A másik téma, amelyről szeretnék szót ejteni, Közép-Európa mai problémái. Sajnos úgy tűnik, hogy ezt a területet folyamatosan a gyűlölködés terheli. A közép-európai nacionalizmus árnyoldala (számos pozitiv, talán fontosabb oldala mellett) az volt, hogy kialakult egy olyan helyzet, amelyben mindenki mindenkit gyűlölt. Ennek csúcspontja két szemérmetlen ideológia volt, amelyek arra a meggyőződésre épültek, hogy a történelem mozgatórugója a gyűlölet: a nácizmus (kevésbé tökéletes) és a marxizmus-leninizmus (ugyanolyan undorító, de sajnos lényegesen sikeresebb). Ennek a fertőnek a maradványai mindmáig terhelnek bennünket, anélkül, hogy azt észrevennénk. A politikára nem úgy tekintünk, mint a társadalmon belüli és az államok közötti problémák megoldásának módjára, hanem mint az osztályharc folytatására, csak más eszközökkel. A cseh politikát mindkettő meglehetősen áthatja. A gyűlölet gyengíti a nemzet szervezetét, ezáltal könnyen áldozatul eshet a tisztességtelen szándékú birodalmi hatalmak kénye-kedvének (napjainkban a tőlünk keletre fekvőknek). Továbbá a civakodó nemzetek közössége az idegen ragadozók könnyű prédájává válhat.

A valódi európai politika napjainkban és a múltban is az igazságosság, a megbékélés és a megbocsátás gondolatán alapult. Tartós béke csak ezekre épülhet. Ennek eléréséhez pedig nem elég imádkozni, de tenni is kell érte.

Köszönöm a figyelmüket.

Gal Robert fordítása