Reálpolitika kontra absztrakt igazságosság

Jiří Weigl Lidové novinyban megjelent előadásával szemben számtalan ellenvetésem van. Annyi, hogy némely dolgokat (pl. trükközés az „uherský“ /történelmi értelemben vett magyar, Uhry = a történelmi Magyarország – a ford. megj./ és „maďarský“ /általános értelemben vett magyar - a ford. megj./ kifejezésekkel) most figyelmen kívül kell hagynom. Nem hagyhatom viszont szó nélkül azt, hogy a trianoni egyezmény a nem magyar nemzetiségűek milliói mellett a magyaroknak „százezreit“ juttatta határon kívülre, mert valójában 3,2 millió magyart, ami a kívül került népesség 30,5%-át tette ki. Viszont más dolgok lényegesebbek.

Elsősorban annak a felfogása, hogy hogyan is fejezték be az első világháborút. „A békeszerződések a győzteseknek, elsősorban Franciaországnak, azon igyekezetét tükrözték, hogy bebiztosítsák magukat a háborús tragédia ellen, Németországnak és szövetségeseinek határozott legyengítése által. Annak ellenére, hogy a wilsoni amerikai idealizmus a nemzetek önmeghatározásra való jogának elveivel jó mentségül szolgált a nyilvánosság felé, a szerződések valódi tartalma a kemény reálpolitika győzelme volt...“

Erről a reálpolitikáról írta tavaly a Gazeta wyborczába Klaus jó barátja, V. Putin, hogy egy csomó taposóaknát hagyott maga után, és „a leglényegesebb nemcsak a legyőzetés nyomatékosítása, hanem Németország megalázása volt“. Csak annyit tennék hozzá, hogy ez húsz évvel később Franciaország szégyenteljes vereségéhez vezetett, aki előtte még érkezett árulóként fellépni, és a hitleri Németország kezére játszani Csehszlovákiát, saját szövetségesét, valamint a második világháborúhoz, halottak tömegeivel, a holocaust borzalmaival, valamint a közép-európai államoknak a sztálini Oroszország által való leigázásának lehetőségével. Köszönöm szépen az ilyen reálpolitikát! A biztosíték, úgy tűnik, nem működött.

Továbbá Weigl úr megfogalmazza a történelem valamiféle filozófiáját. A mai, „politikailag korrekt“ időkben állítólag megnyilvánul az a tendencia, hogy a történelmi eseményeket nem történelmileg értékelik, hanem valamiféle univerzális „jó“ és absztrakt igazságosság szerint. Az a hamis képzet vezeti, hogy a történelem újraélhető és jóvátehető. Ezzel viszont csak újra felszakadnak a régi sebek.

Ezt nem értem: a jelen talán folyékony gipsz lenne, amely kisvártatva történelemmé keményszik, amely már mozdíthatatlan? Akkor miért kellett szétrombolni az Osztrák-Magyar Monarchiát? Vagy mozdítható a történelem, de csak egy kiadós háború által?

Kár, hogy ezzel az elmélettel Weigl úr vagy a főnöke nem lépett fel a Várban a rendszerváltás után, amikor a rehabilitációs és restitúciós törvényeket készítették elő. Az nem jellemzően a történelem jóvátétele volt-e? A restitúciós törvények (s most hagyjuk figyelmen kívül számtalan nagy hibáikat) egy realista elvből eredtek: az, ami megtehető, néhány igazságtalanság eredményének a jóvátétele. És mivel ez megtehető, meg is kell tenni.

Mit akarnak ma a magyarok? A Magyar Királyság megújítását? A határok megváltoztatását? Még véletlenül sem. Mindössze annak az elismerését, hogy országuk közvetlen szomszédságában magyarok milliói élnek, akik a legkülönfélébb szálakkal kötődnek egykori hazájukhoz, s hogy ez egy politikai nehézséget okoz: hogyan lehetséges összeegyeztetni az ahhoz az országhoz való hűséget, amelyben élnek, a nemzetükhöz való hűséggel, és hogy ebben pont az országaikban többséget képező lakosságnak kellene őket segítenie.

Nem létezik semmiféle leküzdhetetlen ellentét a „kemény reálpolitika” és az „absztrakt igazságosság” között. Én Masarykkal értek egyet, aki valamikor lejegyezte: „A humanista taktika mindenhol, tehát a politikában is, nagyon jól hasznosítható számunkra, emberek számára, mivel gyakorlati is, azaz hasznos és előnyös… A Cseh kérdésben nem bocsátkoztam filozófiai bizonygatásba, hogy a humanista az egyetlen helyes elv. Jézus tanítását tartom itt szem előtt… És ez nemcsak elméletben helyes tanítás, hanem végeredményben gyakorlatban is.”

Az absztrakt igazságosság és a reálpolitika között azok ingáznak, akiket rossz lelkiismeret gyötör. Tisztességesen viselkedni gyakorlatias dolog, és hogy mit jelent a tisztességes viselkedés, már minimálisan az időszámításunk harmincas éveitől tudjuk.

Lidové noviny, 2010. június 11.
Gál Attila fordítása