A Tvář (Arc) cimű folyóirat esete – egy nem kommunista periodika kommunista környezetben

Itt és most egy olyan esetről szeretnék szólni, amelyik jól példázza, hogy a cseh társadalom a huszadik század második felében, ebben az esetben konkrétan a hatvanas években, gyakran lassan és nehezen, de visszaemlékezett saját jobb, európai hagyományaira. Minderre az orosz kommunista impérium keretében került sor, melynek Csehszlovákia 1945 és 1948 között fokozatosan részévé vált ( az 1948-as februári kommunista puccs már csak betetőzése volt ennek a folyamatnak). Az önrendelkezés és a demokrácia helyreállítására tett heterogén kisérletről volt szó, amely 1968-ban érte el tetőfokát és ugyanakkor hiúsult meg. Mivel jómagam is részt vettem a folyóirat alakításán, amelyről beszélni szeretnék, mondandóm nem a történész objektív értékelése, sokkal inkább a személyes tapasztalatok összegzése. Véleményem szerint az ilyetén megközelítésnek is megvan a maga jelentősége és legitimitása.

Hogy mondandóm érthető legyen a magyar hallgató számára, szükségesnek tartom kitérni arra, hogy egyrészt hogyan láttam én azt, ami Közép-Európában és nálunk történt a múlt században, másrészt azokra a specifikus elemekre, amelyekben a cseh és magyar valóság különbözött.

Közép-Európa számára sorsdöntő jelentősége volt az orosz impérium specifikus „peresztrojkájának”, amelyre katonai vereség következményeként került sor 1917-ben. A pravoszláv kereszténységet, mint kötelező állami ideológiát a módosított marxizmus (az úgynevezett marxizmus-leninizmus) váltotta fel. A cári önkényuralmi és imperialista ambíciók új ideológiai köntösben lényegében fennmaradtak, olykor még erősödtek is.

A cseh emancipációs mozgalom, amely a 18. század végén vette kezdetét (tehát jelentős késéssel a német és a magyar társadalom hasonló fejlődéséhez képest), többnyire tudatlansággal, de egyben csodálattal tekintett Oroszország felé. Hiányoztak a közvetlen kapcsolatok és a tapasztalatok. Akik Oroszországot valóban ismerték (Karel Havlíček, a modern cseh újságírás megteremtője, T. G. Masaryk), igen bíráló hangnemben írtak róla, de kritikus percekben őket is megérintette az orosz kártya játszásának kísértése. Az oroszok és Oroszország iránti rokonszenv a második világháború idején megerősödött. Az oroszokat a lakosság felszabadítóként üdvözölte (és ők lehetőségeikhez mérten úgy is viselkelkedtek). Ötödik hadoszlopuk, Csehszlovákia Kommunista Pártja lett a legerősebb párt. A társadalom nemkommunista részében furcsa elképzelések kaptak szárnyra a „formális demokráciának” a „szocializmussal”, (ami alatt sztálinizmust értettek) való keresztezésének a szükségességéről. Bűn terheli e tekintetben Benešt, az akkori államelnököt, aki országszerte nagy tekintélynek örvendett. A cseh társadalom hát nem volt képes védekezni az orosz impériumba történő beolvasztása ellen, és az orosz fennhatóság első húsz évében (1948-tól 1968-ig) talán a világ egyetlen olyan gyarmata volt, amely önigazgatást gyakorolt a gyarmatosító katonai egységek jelenléte nélkül.

Amikor Sztálin halálát követően az orosz rendszerben bizonyos lazulás következett, valamiféle visszaemlékezési folyamat vette kezdetét nálunk arra a szellemi és kulturális környezetre, amelyben a cseh társadalom a Krisztus utáni kilencedik századtól fejlődött, s amelyből végtére a szekuláris liberális és demokratikus politika is kifejlődött. Látnunk kell, hogy ezen politikának a meggyőződése az embereknek az Isten előtti egyenlőségén és a halhatatlan emberi lélek határtalan értékén alapul (az említett mindkét elv az orosz környezetben lényegesen meggyengült).

Problémát jelentett, hogy a közszféra ebben az időben kizárólag kommunista kezekben leledzett, így ez a visszaemlékezés hivatalosan azon emberek ügye volt, akik összefonódtak a sztálini diktatúrával, bűnöktől terhelten igyekeztek rehabilitálni magukat saját maguk és a társadalom előtt is, mondván, szándékaink és eszméink becsületesek voltak, csak megvalósításuk valahogy nem sikerült. Ezt helyre kell hozni és a kommunista elveket össze kell hangolni demokratikus hagyományainkkal (ezen a helyen meg kell jegyeznem, hogy a csehek a demokratikus hagyományaikat egy kissé túlértékelik). A fentemlített okokból a nemkommunisták sem voltak bizonyos tekintetben mentesek a kommunista mételytől, s ráadásul a kommunista államigazgatásban dolgozók jóakaratán múlott annak idején, hogy egyáltalán szóhoz jutnak-e.

Az első kísérletre a kommunizmusnak több szabadsággal való megtermékenyítése érdekében 1956-ban került sor és csak rövid ideig tartott. Bár a dezintegrált nyilvánosság lelkesen fogadta, a kommunista apparátusnak aránylag könnyen sikerült elfojtania azt. A második hullám 1962 végén kezdődött, s ezzel a rendszer már nem tudott megbirkózni. A gazdasági válság hívta életre (az ötéves terv összeomlása: az előzőek is dugába dőltek, ám ezúttal már nem lehetett eltitkolni) és a szovjetunióbeli „desztálinizáció”. Megkezdődött a rendszer lassú, feltartóztathatatlan felbomlása. Végül a pártapparátus legfelsőbb szintjeit is megérintette. A „demokratizálási folyamat” 1968-ban kicsúcsosodott és ugyanakkor meg is hiúsult. Ebben az időben játszódott a történet, amelyről beszélni fogok.

Fontosnak tartom felhívni a figyelmet egy, a magyar és cseh irodalom között meglévő különbségre. A cseh irodalomnak a nemzeti politikai emancipáció folyamatában soha sem volt olyan jelentős pozíciója, mint a magyar irodalomnak. A cseh irodalomban például nincs olyan alkotás, amelynek a nemzet életében Vörösmarty Szózatához hasonló jelentősége lenne. Ez leginkább azzal függhet össze, hogy a cseh irodalom egészen a 19. század kilencvenes éveiig a nemzeti emancipációnak csupán jelentéktelen propaganda-eszköze volt, és valódi irodalmi értékek csak kivételesen bukkantak fel. A 19. század kilencvenes éveitől főként az F. X. Šalda köré tömörült irodalmároknak köszönhetően fokozatosan felszabadult a politikailag szolgai szerepből és a modern európai irodalomból igyekezett ihletet meríteni. Ez azonban az értelmiségi környezet ügye maradt. A nép továbbra is a 19. század nacionalizmusának rabságában élt, és ezt használták ki a kommunisták 1945 után. Az ő - ahogy akkortájt mondták- „tartalmában internacionális és formájában nemzeti” ideológiájuk a cseh nacionalizmus hagyományaihoz kapcsolódott, vörös színnel vonva be azt. A visszatérés az európai hagyományokhoz és gyökerekhez cseh környezetben a „vörös sovinizmusnak” és az irodalomnak propaganda eszközzé degradálásának a leküzdését is jelentette. E téren a nemzeti emancipáció egyúttal a művészetnek és az irodalomnak a szolgálói felfogásból való felszabadulása is.

A Csehszlovák Írószövetség a múlt század hatvanas éveiben monopolhelyzetben levő kiváltságos szervezet volt, amely hivatalosan elismert irodalmárokat tömörített. Szerkezete az orosz matrjoskababára hasonlított – az úgynevezett aszimmetrikus modell keretében (Csehszlovákián belül korlátolt önigazgatással létezett Szlovákia) magába foglalta még a Szlovák Írószövetséget. Cseh írószövetség nem létezett. A szövetséget a kommunista párt irányította oly módon, hogy a szövetség szervein belül (mindenekelőtt a befolyásos Központi Bizottságon belül, a Csehszlovák Irószövetség szerkezete ugyanis a Csehszlovák Kommunista Párt struktúrájához volt hasonló) úgynevezett pártcsoportok léteztek, ahol mindent előre megtárgyaltak és a pártcsoport tagjait aztán a pártcsoport döntése kötötte a szavazáskor a szövetségi szervekben. Eléggé hathatós fegyverről volt szó, tekintettel arra, hogy a tárgyalt időszakban a Csehszlovák Irószövetség Központi Bizottságában csak egyetlenegy pártonkívüli író volt. A pártcsoport előtárgyalt valamit, aztán meghívták a pártonkívülit és vele együtt ismét megszavazták.

A Csehszlovák Írószövetség saját nagy kiadóval (Československý spisovatel - Csehszlovák író) rendelkezett, és szövetségi folyóiratok hálózatát adta ki, a Literární noviny - Irodalmi Újság hetilapot és néhány havilapot. Része volt az Irodalmi Alap, amely különböző ösztöndíjakat adományozott. Az az író lehetett az Írószövetség tagja, akinek legalább két könyve megjelent, a könyvek kiadásáról a szövetség funkcionáriusai döntöttek.

1963-ban, a bomlásnak indult rendszerben került sor az Írószövetség 3. kongresszusára. A kongresszus rehabilitálta az 1956-os rövid liberalizáció után üldözött szerzőket, és kész volt teret adni a „fiatal nemzedéknek”. Azok a fiatal írók, akik érdemeket szereztek az írószövetségi folyóiratoknál, saját folyóiratot harcoltak ki maguknak, amely 1964 januárjától jelent meg. A folyóirat František Halas verseskötete nyomán a Tvář (Arc) nevet kapta. Az ellenállásnak valamiféle gesztusáról volt szó, mivel az a bolsevizmus és egzisztencializmus között vibráló, 1949-ben elhunyt Halas a sztalinista irodalomkritika korifeusai között renegátként minden rossz jelképévé vált.

A folyóiratot kiharcolók közül sokan kollégáim voltak az egyetemen. Összekötött bennünket a jó szándék, a rendszerrel szembeni kisebb vagy nagyobb ellenállás és a rotthadó sztálinizmus időszakának sajátos felsőoktatása okozta katasztrofális nemkiműveltség. (Egyetemista koromban a Károly Egyetemen Franz Kafka műveinek egyetlen teljes példánya sem volt megtalálható, Musil A tulajdonságok nélküli embere pedig csupán egyetlen példányban. Ezekre hosszú sorok várakoztak, míg az irodalmi képzésünk valahol Heinrich Heinével befejeződött. Én és néhány barátom viszonylag világosan láttunk a rendszer jellegét illetően, ám az Írószövetség talaján nulla fokú pozícióval bírtunk. Főleg irodalomkritikával foglalkoztunk és egyesített a közös meggyőződés is, hogy berendezkedett barátaink produkciója irodalmi szempontból teljesen értéktelen. A probléma az volt, hogy hogyan írjunk erről az ő folyóiratukban.

A folyóirat, mint látják, reménytelen dilettánsok kezébe került, s ennek megfelelően nézett ki. A folyóiratnál uralkodó káosz olyan méreteket öltött, hogy rendszeres megjelenése sem volt biztosítva. Nyilvánvaló volt, hogy írószövetségbeli barátainkkal lehetetlen az együttműködés. Két kollégámmal együtt kétségbeesetten kerestük azt, aki segítségünkre lenne.

Valakinek sikerült felkelteni Jiří Němec katolikus értelmiségi érdeklődését a Tvář iránt. Kimondhatatlanul művelt, tetterős egyéniség volt, de sajnos figyelme túlságosan a nagyobb szabadságért vívott küzdelemnek a katolicizmus csehszlovákiai reneszánszával való összekötésére összpontosult. Ezen igyekezetét irodalmi folyóirat koncepciója gyanánt valamelyest egyoldalúnak láttuk, így a kommunikáció megrekedt.

A további fejlődés szempontjából meghatározó volt Emanuel Mandler történész bekapcsolódása. Tehetséges managerről volt szó, a folyóiratkészítéssel voltak tapasztalatai. (Az eredetileg népszerű történelmi havi szemlének, Dějiny a současnost szerkesztőbizottságában dolgozott. Ez a folyóirat eltért eredeti küldetésétől, szokatlan nyíltsággal kezdett szólni a cseh történelemről és éppen a túlélésért folytatott reménytelen harcot.) Mandler megértette, hogy Němeccel, mint a folyóiratot alakító egyik egyéniséggel szükséges együttműködni. Němec további munkatársakat hozott a szerkesztőségbe, többek között Ladislav Hejdánek református filozófust, így egészen új szerkesztőségi kollektíva alakult ki. Mivel én és egyetemi kollégáim – az irodalomkritikus Jan Lopatka és a publicista Jan Nedvěd - az írószövetségi vezetés számára tabula rasának számítottunk, sőt Nedvěd tanulmányai során ostobaságból a kommunista pártba is belépett, az Írószövetségben sikerült elérnünk, hogy a folyóirat szerkesztésével minket bízzon meg, s Nedvěd legyen a főszerkesztő. (Párttagságáért méltón bűnhődött, rendkívül kellemetlen tárgyalások egész sorát kellett abszolválnia a Csehszlovák Kommunista Párt ideológiai osztályán, ahol a komolyabb cenzúrakihágások voltak terítéken, és végül a Tvář betiltása után ünnepélyesen kirúgták őt a kommunista pártból.)

Ami a folyóirat irányvonalát illeti, az irodalomkritikát igyekeztünk következetesen politika- és ideológiamentessé tenni, míg a reformkommunisták azon voltak, hogy a nemkommunista cseh írókat nyakatekert módon „a szocialista irodalmi hagyomány” részévé tegyék. Ideológiamentessé tenni annyit jelentett, mint megszabadítani a kötelező marxista-leninista sémáktól, nem próbálkozni azok korszerűsítésével, hanem egyszerűen elvetni azokat, mint használhatatlanokat.

Az ideológiai mentesítéssel karöltve igyekezett a lap elfogulatlan kritikával szemlélni a kommunista puccs után keletkezett irodalmat. Az irodalom többé- kevésbé sikeres szimulációja: a kommunista propaganda továbbra is jelen volt, a kötelező ideológiai klisék többé- kevésbé burkoltan jelentek meg. Szerencsétlenségünkre a Tvář folyóiratban az irodalomkritika céltáblájává lett többek között Šotola, az Írószövetség ügyvezető első titkára, és azon fiatal költők nagy része, akiknek a Szövetség a folyóiratot ajánlotta, amit de facto megfújtunk. A bírálatot nem kerülték el olyan irók sem, mint Bohumil Hrabal, akik gyönyörű írásaikat az ötvenes években észrevétlenül hozzáidomították a kötelező ideológiai kritériumokhoz, azzal a céllal, hogy azok publikálhatóak legyenek. ( A szerző jóváhagyásával közöltük Hrabal egyik ötvenes évekből származó nagyon szép, ám sajnos igen obszcén írását, elég nagy botrányt váltott ki, többek között a kommunista Nőszövetség is tiltakozott.)

A Tvář továbbá azon szerzőkkel foglalkozott, akik a kommunista puccsot követően kegyvesztetté váltak (néhányukat bebörtönözték, a hatvanas évek elején azonban már szabadlábon voltak), valamint azokkal, akik feledésbe merültek vagy a hivatalos irodalomban nem érvényesültek, mivel az irodalom természetes fejlődése 1945 után megbénult. (Ilyen esetekkel az első köztársaság relatíve szabad időszakában is találkozunk.)

További fontos cél volt megújítani a megszakított világirodalmi kötődéseket. A világirodalom neves szerzői azidáig nálunk gyakorlatilag ismeretlenek voltak, műveiket indexre tették. A világirodalmi kötődések újrafelvételén - az akkori más folyóiratokkal ellentétben - rendszeresen dolgoztunk, a Tvář koncepciójának szerves része volt.

Az ilyen irányt vett folyóirat a kommunista Csehszlovákia kissé fellazult kulturális területén is eléggé szokatlannak tűnt és rövidesen kiérdemelte az Irószövetség vezető szerveinek a figyelmét és a csehszlovák kommunista párt Központi Bizottsága ideológiai osztályáét, amely a periodikus sajtó felett őrködött. A szerkesztőséget 1964 végén sikerült hatalmunkba venni (az utolsó két szám már ellenőrzésünk alatt volt). A folyóirat kiemelkedően 1965 januárjától érvényesült (ehhez hozzájárult az annak idején nem megszokott, józan és fegyelmezett grafikai kivitelezése is) és valamikor március táján már életveszélyben volt.

A folyóirat, amely bolseviki felfogásban meg akart szabadulni „a politikai” nyomástól (vagyis nem akart a kommunista ideológia propagandája lenni) nagyon gyorsan politikummá nőtte ki magát. A folyóirat megszelídítésére irányuló két támadásból csak a második járt sikerrel.

A kommunista vezetést láthatóan nyugtalanította, hogy ( bár csupán kulturális téren) létezik egy periodika, amely nincs ellenőrzése alatt. Ezzel egyidejűleg szerepet játszott az is, hogy a Tvář kelletlen volt a Szövetség vezetőségének is, mivel nem illett bele „az emberarcú szocializmus” koncepciójába, (itt úgymond csak emberarcról volt szó) és kritikával illette az Írószövetség jelentős személyiségeit. Például az emberarcú szocializmus ikonjának számító Eduard Goldstücker professzort Franz Kafka művének interpretálásáért, mivel Goldstücker megkísérelte annak „a szocialista irodalomba” való integrálását. Kafka írásait allegoriákként értelmezte – például az „Amerikában” Karl Rossmannak az útját a hajó alsó fedélzetére a fűtőhöz, mint a tétovázó értelmiségi útját a munkásosztályhoz. (A Tvářban rámutattunk az efféle interpretációk értelmetlenségére és nevetséges voltára). Egyidejűleg szót kértek azok a fiatal írószövetségbeli szerzők is, akik úgy repültek ki a Tvářból mint csirkék a tyúkólból, amelyikbe görény férkőzött be, és kerestek védelmet az írószövetségbeli tyúkanyónál. Már március táján írószövetségi szinten gyűléseket hívtak össze, ahol arról tanácskoztak, hogy a folyóiratunk nem tölti be feladatát, hogy a Szövetség fiatal tagjainak tribünje legyen, s hogy ez a probléma orvoslásra szorul. A gyűlésekre minket is meghívtak és védekezhettünk. Ezzel egyidejűleg az együttműködéshez sikerült megnyernünk néhány már akkor elismert szerzőt, mindenekelőtt a fiatal híres drámaírót, Václav Havelt. Tagja lett a szerkesztőbizottságnak, megállapodtunk abban, hogy belép a Csehszlovák Írószövetségbe, ahol nem volt bátorságuk őt nem felvenni, és írószövetségi szinten képviselte érdekeinket. Havelnak nagy érdemei voltak abban is, hogy ezt a Tvář elleni első támadást, amelyben a pártszervek még szembetűnően nem vettek részt, sikerült elhárítanunk.

A következő támadásra szeptember elején került sor. A Csehszlovák Irószövetség már a Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága ideológiai osztályának közvetlen nyomására úgy döntött, hogy a folyóirat nem tölti be feladatát, és hogy ki kell cserélni a főszerkesztőjét és meg kell változtatni a szerkesztőbizottság összetételét. Erre az egész szerkesztőbizottság kijelentette, hogy abben az esetben egy emberként lemond. Ez nagyon hozzájárult a helyzet átláthatóságához.

Ezzel egy időben tiltakozó aláírási akciót szerveztünk a folyóirat tényleges betiltása ellen, ez volt 1948 után az első spontán tiltakozó aláírási akció. Megszereztük egy sor jelentős és elismert művész aláírását, mint például a később Nobel díjjal kitüntetett Jaroslav Seifertét, az úgynevezett új hullám valamennyi rendezője Miloš Formannal az élen támogatta aláírásával akciónkat. Petíciónkat aláírta többek között a népszerű tévé-sorozatok szerzője, Jaroslav Dietl is, összesen száz-kétszáz aláírás gyűlt össze. Jelentős támogatást kaptunk Szlovákiából is, ahol a petíciót többek között Laco Novomestský is támogatta. Voltak, akik azt állították, hogy ha annak idején Gustáv Husákhoz mentünk volna, aki akkor a börtönből szabadulva egyszerű kutatóként dolgozott a Tudományos Akadémián, és rettenetesen gyűlölte az akkori kommunista vezetést, őt is megnyertük volna. (Az efféle kísérletezéssel végül is nem éltünk.)

A kulturális nyilvánosság ilyetén nyomására a Csehszlovák Írószövetség valamiféle kompromisszummus megoldásra tett kísérletet. Bár az eredeti határozata (módosítva, most már a fiatal irodalom számára új folyóirat keletkezéséről volt szó) hatályban maradt, de amellett a Tvář, mint a szövetségi kiadó által kiadott „csoportfolyóirat” az eddiginél szerényebb feltételek mellett továbbra is megjelenhetett. Egyidejűleg a Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottságának ideológiai osztálya, amelynek az Irószövetség alibista módon a határozat represszív részét átengedte, kikötötte, hogy a szerkesztőbizottságból el kell távolítani Mandler, Němec és Hejdánek kollégákat és le kell váltani a főszerkesztőt. Ez a határozat szintén elfogadhatatlan volt a Tvář részére, egyrészt nem értettük, miért kell sújtaniuk a feltételeknek, amelyek között a folyóirat továbbra is létezne, másrészt a Kommunista Párt Központi Bizottsága ideológiai osztályának feltételei számunkra teljességében elfogadhatatlanok voltak. Újabb aláírási akciót kezdeményeztünk az Írószövetség rendkívüli kongresszusának összehívásáért, amely a Tvář esetével volt hivatott foglalkozni. Mivel ezúttal csak az írószövetségi írók aláírására voltunk utalva, bár sok aláírást szereztünk, de azok száma nem érte el az alapszabályokban előírt számot. Egyidejűleg megalapítottuk A Fiatal Szerzőknek (valamiféle félig legális) Szövetségét, amelynek a gyülekezését a kommunista szervek nem tudták megakadályozni (nagyobb repressziókra már nem futott erejükből). Ennek ellenére az év végén a Tvář megszűnt.

Ám tovább létezett az a csoportosulás, amely a folyóirat körül kialakult. Előadásokat és nyilvános vitákat szerveztünk először a Reduta prágai kávéházban, majd a Nemzeti Múzeumban. Két antológiát adtunk ki (Tváře - Arcok cím alatt a cenzúra nem engedélyezte, így a Podoby – Arculatok címet kapta). Amikor publikációs lehetőségeink Csehországban korlátozva voltak, kárpótlást kaptunk szlovákiai kollégáinktól. Megpróbáltuk kisajátítani a Matice česká nevű intézményt, a cseh nemzeti újjászületés valamiféle maradványát, amelynek jelentősége abban rejlett, hogy kiadói jogokkal rendelkezett. De sajnos nem jártunk sikerrel. Az Írószövetség híres negyedik kongresszusán Václav Havel beszédet tartott, amelynek tartalmát előzőleg megvitattuk. Csupán az irodalmi és írószövetségi ügyekre korlátozódott, a reformkommunisták radikális politikai kijelentéseikkel szemben nem gyakorolt energikus hatást.

A Tvář 1968 tavaszán indult újra, befolyásos írószövetségi képviselők rendkívül ostoba kijelentései közepette. (Goldstücker például azért bírálta, hogy a múltban „a haladó frontra oldalról tüzelt”). Megújulását nem engedélyezni azonban „a Prágai Tavasz” légkörében nem tudták. Csak az orosz invázió után, szeptemberben kezdett megjelenni kulturális-politikai folyóiratként. (A gazdasági rovatot Václav Klaus felügyelte, aki már akkor bírálta Šik reformjait, következetlenségük miatt). A folyóirat végleges betiltására tíz szám megjenése után, 1969 nyarán került sor. Ám ez a „második Tvář” már egy másik fejezet.

Köszönöm figyelmüket.

Schreier Angéla fordítása
Előadás a Magyar Írószövetség konferenciáján Budapesten 2008. októberében