Hallgassunk Bibóra!

Közép-Európa: gondok az integrációval

Néhány hete tekintélyes tanácskoazásra kaptam meghívást egy köazép-európai fôvárosba. A tanácskozás tárgya Közép-Európa integrálása abba az Európába, amely a hidegháborús idôkben csupán mint Nyugat-Európa létezett. Ez mindenesetre hálás retorikai téma, de egyúttal kételyek forrása is. Nem ringatjuk-e magunkat itt, a mi geopolitikai térségünkben illúziókba? S elôkészületeink során nem feledkezünk-e meg olyan dolgokról, amelyek nagyon fontos kérdések?

A két legerôsebb cseh politikai párt kibôvített "ellenzéki egyezménye", amely a kisebbségi szociáldemokrata pártnak lehetôvé teszi a kormányzást a Cseh Köztársaságban, tartalmaz egy megállapodást a Cseh Köztársaság felkészítésérôl az EU-hoz való csatlakozásra. A megállapodás a csatlakozási jogalkotás megvitatásának, illetve jóváhagyásának szabályaira vonatkozik. Úgy tűnhet tehát, hogy pillanatnyilag valamiféle formális feladat teljesítése a legfontosabb, s ezzel máris létrejönnek új európaiságunk megbízható alapjai.

Azon közép-európai országok között, amelyek uniós csatlakozásáról most mindenekelôtt szó van, a viszony - szemben a múlttal - szinte problémamentes. Ezzel azonban ellentétes az a viszonylag lesújtó vélemény, amelyet e térség nemzetei egymásról vallanak. Derűlátók szerint az idô majd segít e bajok gyógyításában, ám az idô önmagában nem gyógyít meg semmit.

Václav Klaus egykori cseh miniszterelnök szívesen hangoztatta, nekünk nem kell visszatérnünk Európába, mert már benne vagyunk. A valóság azonban az, hogy közel fél évszázadot Oroszországban töltöttünk, s a körülmények játéka folytán éppen olyan idôszakban, amikor e birodalom legrosszabb hagyományai érvényesültek. Hiú ábránd azzal áltatni magunkat, hogy ez nem nyomta rá nagyon bélyegét valamennyiünkre, még Klaus úrra is.

Az egyik következmény például a politikai arcátlanság soha nem tapasztalt elterjedése. Nem mintha a felelôs politikusok nem tudnák, mi a helyes. Amikor valamilyen nemzetközi fórumon a pulpitusra kell állni és néhány fennkölt gondolatot elejteni, ez számukra szinte gyerekjáték. A baj az, hogy e gondolatok és a mindennapi politikai gyakorlat közt gyakran szakadék tátong!

Mi magunk is tehetünk arról, hogy Oroszországba jutottunk: a közös problémák megoldására való képtelenségünkkel s a nagy furkósbottal rendelkezô hatalmas testvérek rendszeres hívogatásával. A múlt konfliktusainak és sérelmeinek tűzfészkei mindmáig izzanak a problémamentesnek tűnô felszín alatt ott is, ahol eddig - a Balkántól eltekintve - még nem okoztak kataklizmát. Az ilyen terület integrálása egyenlô azzal, mintha idôzített bombát rejtô pincébe költöznénk. Az európai együttélés formális szabályainak elfogadása addig nem lesz tartós, amíg az nem épül mélyebb egyetértésre. Meg kell tiszítani az aknáktól a terepet, amelyen mozgunk, s ez nem megy valamiféle történelmi felülemelkedés nélkül. A jelent a múlttól elválasztó vastag vonalra bizonyára szükség van: de vastag vonal csakis a feldolgozott múlt mögött vonható meg.

Mindenekelôtt körül kell határolnunk a szóban forgó térséget. Keleten e térséget a Független Államok Közösségének határvonalai övezik. Nyugaton az egykori vasfüggöny vonala. A volt Jugoszlávia területe külön eset, mivel az elmúlt fél évszázadban kívül esett az orosz ellenôrzésen. Itt másféle bizonytalansággal állunk szemben.

Erre a térségre rányomta bélyegét a napóleoni háborúk végétôl létezô európai rend összeomlása. E rend bukásának csúcspontja az elsô világháború. Az összeomlás elkerülhetetlen volt, a rend elavult. Az új rendet a nemzetek önrendelkezésének kétségkívül helyes elvén kellett volna megalkotni. Ezt az elvet azonban nagyon következetlenül érvényesítették, érzékenyebb, kényes helyzetekben túlsúlyba jutott a gyôztes hatalmak politikai érdekein, elsôsorban Franciaországnak a legyôzött Németország újbóli megerôsödésétôl való aggodalmán alapuló hatalmi rögtönzés. Innen származtatják a közép-európai politikai gyakorlatnak azt a sajátos vonását, hogy amíg a politikusok fennhangon magukénak vallanak valamilyen eszmét, ugyanakkor cselekedeteikkel szembetűnôen megsértik. Az 1918 utáni cseh politika több ékes példáját szolgáltatta ennek a kétarcúságnak. Az eredmény? Káosz és kölcsönös ellenségeskedés.

Következésképpen régiónkban, elsôsorban a benne élô emberek tudatában, bizonyos képzeletbeli határok hálózata alakult ki. Ezek a régiót mint egységet egyrészt elszigetelték a fejlett európai Nyugattól, másrészt az itteni államokat alapjában véve kevésbé tárgyilagos és szerencsés ismérvek alapján ("gyôztesek" és "legyôzöttek") osztották fel. Az így létrejött hasadékokba könnyen belekapaszkodhatott körmeivel egy Hitler vagy Sztálin típusú manipulátor. A versailles-i elrendezés nem kívánt és sorsdöntô következménye, hogy Közép-Európában olyasféle zárt rendszer jött létre, amelynek alkotóelemei sakkban tartották, illetve semlegesítették egymást, s ez megkönnyítette a kívülrôl jövô manipulálást. Nyilván ezért maradhatott fenn, annak ellenére, hogy a harmincas évek végén Anglia és Franciaország dicstelen módon lemondtak errôl az elrendezésrôl. Ezt a rendszert megváltoztatott formában írásban sose rögzítve Hitler és hosszabb idôre Sztálin is kihasználta - Szlovákia, Románia és Horvátország részvételével, a nem kellôképpen engedelmes Magyarországgal szembeni "kisantant" formájában.

Ezek a hasadékok mindmáig nem tűntek el teljesen, mert ennek érdekében nem tettünk semmit. Ez az oka annak, hogy Közép-Európa még ma is melegágya a szeszélyes, kisebbségi gátlásoktól terhes és idegengyűlölô rezsimeknek, amelyekre mostanság jellemzô, hogy nem szívesen válnak meg teljesen a kommunista múlttól, s hajlamosak a fel nem dolgozott múltnak (fôként a nemzetiségi problémáknak) saját lakosságuk manipulálására történô kihasználására: példa erre Szlovákiában a Meciar-, Romániában az Iliescu-, Horvátországban a Tudjman-rezsim s mindmáig ilyen a Milosevics-rendszer Jugoszláviában.

E tézis alátámasztásaként egy hozzám legközelebb álló, azaz cseh példát említenék. A Csehszlovák Köztársaság létére kezdettôl fogva rányomta a bélyegét a szudétanémet probléma. E népcsoport teljes kifosztásával is elűzésével 1945-ben a csehek és a németek közti határ szakadékká mélyült. Ugyanakkor a német határ számunkra mindig a Nyugattal összekötô határvonalat jelentette, hiszen nemzeti létünk kezdeteitôl innen kaptuk a legfontosabb ösztönzéseket, jóllehet a német környezet alkalmanként csupán a nyugatibb hatásokat közvetítô médiumként szerepelt. A vasfüggöny leomlása után egy ideig úgy tűnhetett, hogy az idô kegyelme betemette ezt a szakadékot. A probléma azonban lappangva, a rossz cseh lelkiismeret problémájaként tovább él. A cseh fél mindeddig csupán méltatlan és kínos csűrésre-csavarásra volt képes.

A cseh (hangsúlyozom, a cseh és nem a csehszlovák) politika szerepe a történelmi Magyarország Trianonban történô felparcellázásában és annak következményeiben kifejezô módon hozzájárult a régió belsô határainak megteremtéséhez. A cseh politikusok a második világháború után erôteljesen szorgalmazták a Szlovákia déli és délkeleti részén élô magyarok kiűzését. Csakis a nyugati szövetségesek erôfeszítéseinek köszönhetô ennek a szörnyű tervnek a megakadályozása. Úgy tűnhetne, hogy Csehszlovákia kettéosztásával a cseh politika a múltért való felelôsséget átjátszotta az önálló Szlovákiára. Ám a felelôsség alól ennyire egyszerűen nem lehet kibújni.

Közvetlenül megalakulása után Csehszlovákia birtokba vett egy területet, amelynek az önrendelkezési elv alapján Lengyelországhoz kellett volna kerülnie. Ez a felesleges és felelôtlen akció ugyancsak hozzájárult a régió megosztottságához: az államok közt, amelyeknek természetes szövetségeseknek kellett volna lenniük, feszültség és ellenségeskedés lett úrrá. És ez az emberek tudatában mindmáig megtalálható.

A Szlovákia gyarmatosítására irányuló hosszan tartó, bárdolatlan cseh törekvés a csehek és a szlovákok közti viszonyt mérgezte meg. Ennek kései gyümölcse az a támogatás, amelyet Szlovákiában még ma is élvez a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom és a Szlovák Nemzeti Párt nacionalista populizmusa.

A cseh példa nagyon szemléletes, de ôszintén szólva nem hiszem, hogy egyedülálló.

Régiónkban a feszültségek rejtett tűzfészkeinek felszámolása elválaszthatatlan e vitás kérdések tételes feldolgozásától és nyílt megvitatásától. Az ilyen párbeszéd azonban nagyon kényes kérdés, hiszen könnyen válhat kölcsönös vádaskodások végtelen láncolatává. Ezért hasznos lenne megegyezni bizonyos módszertani alapelvekben. Jelesül abban, hogy a párbeszéd és a kiindulási alapok keresésének illetékes fórumát azok képezik, akiket a kérdés közvetlenül érint, azaz e térség államait és nemzeteit. Továbbá: mindenkinek a saját háza táján kellene kezdeni. A problémáknak oroszlánrésze ugyanis a múltból ered, s kényelmetlenül sorsdöntô kérdésekrôl van szó: a problémák sajnos nem oldhatók meg valamiféle múltbeli status quo alapján (a csehszlovák államszövetség kettéosztása kivételes eset volt, de még itt is fennmaradt valamiféle kellemetlen mellékíz). Mindebbôl azonban nem következik, hogy nem lehetne tenni semmit sem. Amire szükség van, az a problémák pontos megnevezése, a hatékony megbánás és jó szándék: mindez testet ölthetne például olyképpen amint azt a cseh törvényalkotás találóan "némely sérelmek következményeinek orvoslásaként" nevezett meg.

Mindezekbôl kisarjadhatna a közép-európai térség államainak és nemzeteinek természetes szolidaritása, egyúttal Nyugaton megszűnne az emberekben az a benyomás, hogy az európai civilizáció évszázados alapelvei a közép-európaiak számára csak fenntartásokkal érvényesek.

Bibó István magyar gondolkodó, aki annak idején elsôként nevezte meg az itt említett problémákat, így írt errôl: "Az igazi demokrácia és az igazi megbékélés akkor kezdôdik majd ezek között a népek között, amikor elôször jut majd kifejezésre közöttünk a közös elaljasodásra való közös rádöbbenés." Legfôbb ideje, hogy hallgassunk Bibóra!

Magyar Nemzet 19. 2. 2000