A csehszlovák államszövetség szétválása mint közép-európai stabilizációs tényező

Az orosz uralomnak a nyolcvanas évek végén történt közép-európai összeomlását követően a felszabadult kis államok közti kapcsolatokban az egymás iránti jóindulat uralkodott el. Szép szavak hangzottak el a testvériségről és a szolidaritásról és ahogyan a hirtelen és váratlanul megszerzett szabadság idejében lenni szokott, az az általános benyomás vált uralkodóvá, hogy a kölcsönös kapcsolatokban eljött a problémamentes újrakezdés ideje. A cseh postdisszidens körökben új ertélmiségi műfaj született, amit "Európáról való álmodozásnak" neveznék. Ez a műfaj azonban igen hajlamos arra, hogy kötetlen fecsegéssé fajuljon, miközben politikai kezdeményezések (pl. A visegrádi) elsorvadtak.

A közép-európai nemzetek emancipációjának máig be nem fejezett folyamatában felgyülemlett problémák aligha távolíthatók el csupán jóindulattal, szükséges ismeretek és bíráló elemzések nélkül. A tetszetős felszín alatt megváltásra várnak sok helyütt a kölcsönös meg nem értések és régi sérelmek. A csehek és magyarok közti viszony is igen feszült volt a múltban. Ezt egy, a harmincas évek politikai publicisztikájából vett példával szeretném illusztrálni.

1937-ben egy tekintélyes cseh könyvkiadóban (a Melantrich-ban) megjelent Josef Teichmannak: "A Magyarok a háborúban és a háború után" című könyve. A kiadó e művet mint "Magyarországnak a mai Európa színe előtti megvádolását" hirdette meg, "annak az Európának a színe előtt, amely mindhiába szorgalmazza a békét és nemzetei gazdasági fellendülését". A szerző Magyarországról mint "középkori, politikai és állampolgári szabadságot nem ismerő" államról beszél. A szóbanforgó publikáció bár az első világháború utáni magyar történelem ismertetését színleli, valójában azonban nem más mint a cseh politika apologetikája. Például az 1921-ben Benes és Bethlen közt folytatott tárgyalásról a következőket olvashatjuk: "Hogy a magyarok rászánták magukat, hogy tárgyalásokat kezdjenek a mindenki másnál jobban gyülölt szomszédukkal, arra ismét csakis a Nemzetek Szövetségének közvetlen nyomására került sor, amelynek tagságára Magyarország éppen abban az időben pályázott. Ezért, bár a mi kormányunk hajlandó volt elfogadni a Magyarország részéről támasztott szokatlanul éles és merész feltételeket, a konferencia kimenetele meghiúsult a magyar államférfiak fokozódó kíméletlensége miatt." A könyv komoran ítéli meg a jövőbeli kilátásokat: "Úgy látszik, hogy Magyarország a maga számára továbbra is ki fogja aknázni a stabilitás hiányát, legyen az bárhol... Nem szándékozik tiszteségesen hozzájárulni a szomszédaival, mindenekelőtt Csehszlovákiával való békés együttélés megteremtéséhez..." A szerző elfogultságáról tanúskodnak a részletek is, pl. Károlyi Mihályt a Népköztársaság idejében nyílt rojalistaként tünteti fel. A kiadvány színvonaláról vallanak a magyar reáliák területén valamint a magyar helység- és személynevek átírásában elkövetett elképesztő hibák is. Úgy tűnik, hogy a szerző egyáltalán nem tudott magyarul.

Valamivel korábban, a huszas évek végén Ottlik László magyar közíró a következőket írta: ""A velünk szomszédos népek ma egytől-egyik "fiatalok", azaz történelem nélküliek, és ezt büszkén is hirdetik. A cseh burzsoa feljár ugyan vasárnaponként a Hradzsinba, s ott némi önélegültséggel nézegeti a régi úri Bohémia történetének komor és ragyogó emlékeit, de csak úgy és azzal az érzéssel, ahogyan például egy skót kereskedő Delhi karcsú tornyait vagy Egyiptom gúláit nézegeti: "Mindez a furcsa kába exotikum és regényes gazdagság most a miénk, de valutában vajjon mit érhet?" (Helyünk Európában, 175 o.). Másutt a "szorgalmas, rendes és alázatos cseh népről" szól, aki az Osztrák Birodalmat ellátta bürokráciával. Saját népéről azonban kedvezőbben vélekedik: "Mi magyarok sokszor szeretjük magunkat az angolokkal összehasonlítani, és kétségtelenül a dolgok mélyén van ebben valami." (uo. 178 o.)

A két említett idézet a kölcsönös gyűlölködést példázza, amelynek azonban megvoltak a maga okai. Így Csehország bár a háttérben, de hatékonyan kivette részét Magyarország megcsonkításából, mindenekelőtt a magyarok által lakott területek elcsatolásával. Ottlik írásából a károsult tehetetlen felháborodása, Teichmanéból pedig a bűnös sértődött alibizmusa árad. Ezentúl Teichman könyve tükrözi a meggyőződést, miszerint a csehek békeszerető és demokratikus érzelmű nép, míg Ottlik a régi történelmiséget tartja a nemzeti jogosultság és értékek mérőeszközének. Elmondható, hogy egyik fentemlített szerző sem képes tárgyilagosan szemlélni saját nemzeti közösségét.

A későbbi események (mindenekelőtt a szlovákiai magyarokkal szembeni 1945-ös kegyetlen intézkedések) csak tovább mélyítették az ellenségeskedést, ami 1990 után nem tűnhetett el egyszerűen. Ezenkívűl a cseh-magyar viszonyt a közép-európai nemzeti közösségek közt fennálló problémáknak csupán egy példájaként említem. Ezért az "Álmodozás Európáról" tulajdonképpen elmélkedési műfaj a puskaporral teli hordón ülve. A múltunkkal való kritikus szembenézés nélkül a jövőben sem számolhatunk rendezett viszonyokkal közép-európai régiónkban.

A vitás ügyeket párbeszéd során kell tisztázni és a bírálatot mindenkinek saját magánál kell elkezdenie. Ezenkívűl igen fontos, hogy minnél többet tudjunk egymásról. Magyarországon például gyakran túlértekelik a pánszlavizmus jelentőségét a modern cseh történelemben. Bár ez apróságnak tűnhet a Csehek totális tudatlanságával szemben Magyarországot, annak történelmét, kultúráját és alapvető reáliáit illetően. Pedig a kölcsönös tájékozottság igen haszos minkét fél számára, ezt a politikai gyakorlatból vett következő példa is bizonyítja: Körülbelül három évvel ezelőtt történt, hogy a cseh ODS (Polgári Demokrata Párt, Klaus Pártja) titokban akarta tartani egyik szponzorának a kilétét. Ezért egy fiktív szponzort talált ki, mégpedig "Bács Lajost Budapestről". Bár ez a név a csehek számára tősgyökeres magyar névnek hangzik, kiderült, hogy csupán egyetlen ilyen nevű polgárt tartanak nyilván Budapesten, de nem az élők sorában, az illető már tíz éve halott. Ez a tény nagy botrányt váltott ki, és végülis ürügyként szolgált Klaus kormányának bukásához. Ha az angolszász hagyományok Ottlikhoz hasonló cseh tisztelői bármit tudtak volna a magyar személynevekről, és szponzorként például Szabó János budapesti polgárt hozták volna nyilvánosságra, Klaus még ma is a miniszterelnöki székben ülhetne.

A felvetett téma, amihez hozzá kellene szólnom a középeurópai határok, nemzetek, államok és régiók kérdése, kitölthetne egy enciklopédiát. A téma közép-európai időszerűsége, ha jól értem, abban rejlik, hogy terségünkben az államhatárok nem mindig esnek egybe az etnikai határokkal, mely etnikumok egyidejűleg politikai nemzetnek tekintik magukat. Ilyen szempontból leginkább a magyarok vannak sújtva. Többé-kevésbé nehéz helyzetbe kerülnek azok, akik az anyaország határain túl rekednek. Holott reálisan nézve a határok megváltoztatásáról nem igen lehet szó - az irányba tett bárminemű kísérlet az egész térség destabilizációjához vezetne. Ezért "a régiók Európája" bizonyos reménynek tűnhet, ahol az országhatárok légiesednek, elvesztik sorsdöntő jelentőségüket.

Szeretném, ha ez lenne a járható út, bár van itt egy probléma: Bibó István rámutat a közép-európai politikai hisztériák és az itt elterülő nemzetállamok területi sztatútumánának tisztázatlan volta közti összefüggésre. Míg a fejlett nyugati országok nem éreznek e téren bizonytalanságot és nagyvonalúan átadhatják szuverenitásuk egy részét a másként körülhatárolt "régióknak", nem félvén attól, hogy e folyamatban állami identitásuknak a tulajdonképpeni alapját veszíthetnék el. A közép-európai országok esetében ez a biztonság gyakran hiányzik (lásd például Klaus volt miniszterelnöknek az "eurorégiókkal" szembeni ellenszenves magatartását és az általa hangsúlyozott "nemzetek Európájának" a támogatását). Ilyen szempontból aztán az európai integráció olyasmi, ami kívülről jön, s nem válthatja valóra a hozzáfűzött reményeket, ha az európai keretben nem sikerül párhuzamosan megvalósítani a közép-európai integrációt is. Ez azonban az aktív politika feladata, s a középeurópai posztkommunista országok értelmiségieinek azon kellene dolgozniuk, hogy megteremtsék ennek az integrációnak a szellemi feltételeit. A hamis nemzeti mítoszoknak, a kölcsönös ellenségeskedésnek a lerombolása, a kölcsönös megértés és bizalom keresése, végül is növelheti a legkisebb és legveszélyeztetettebb népcsoportok biztonságérzetét is. Beszámolóm következő részében a csehszlovák államszövetség felosztásával, tehát egy olyan eseménnyel szeretnék foglalkozni, amely egyszerűsítette és áttetszőbbé tette a közép-európai helyzetet, javította annak képet.

xxx

Csehországban - mindenekelőtt baloldali körökben - a közös állam "széteséséről" beszélnek. Ez valamiféle kaotikus fogalmat és a politikai baleset képzetét keltheti. Nem meglepő ez, hisszen az 1918-ban létrejött gyarmatosító minibirodalom vége felett érzett cseh frusztráció megnyilvánulása ez. Ennek ellenére az ország felosztásáról kell beszélni, Klaus és Meciar főszereplők azon alapvető meggondolásból kifolyólag cselekedtek, hogy a szétválás mindkét fél számára hasznos, hozzájárul a létbiztonságuk megerősítéséhez és lehetővé teszi, hogy végre mindkét fél a saját problémáival törődjön. Nem szeretném ezeket az eseményeket idealizálni, de a fent említetteket szükséges ismerni.

Az első Csehszlovák Köztársaság 1918-ban különös, a csehek számára rendkívül kedvező nemzetközi helyzetben jött létre. A csehek és szlovákok védelmi közösségeként fogalmazódott meg azzal az ellenséges környezettel szemben, amely azidáig akadályt jelentett államiságuk megszerzésének útjában, s ebben rejlett részbeni jogosultsága. A nemzeti lét feletti bizonytalanság a cseheket az egyidejűleg etnikai és politikai fiktív "Csehszlovák nemzet" megalkotására ösztönözte. Ez a konstrukció rövid időn belül bizonyos támogatásra talált szlovák részről is. Az államalakulatba azonban az úgynevezett "nemzeti kisebbségek" hatalmas csoportjait is beépítették, akik a megtűrt, másodrangú állampolgárok soraiban találták magukat. A cseh politikai elit abban az időben meg volt győzödve arról, hogy a "kisebbségek" által lakott területek bekebelezése elengethetetlen az állam biztonsága szempontjából - végtére kiderült, hogy épp az ellenkezője volt igaz. Ezenkívül a cseh nemzeti közösség fejlettebb és (számban is) erősebb volt a szlováknál, s hatalmi súlyát latba vetve vitte véghez elképzeléseit. Így történt,hogy rövidesen a szlovákok is valamelyest a "kisebbségekhez" hasonló helyzetben találták magukat, s hasonló hévvel kezdték meg emancipációs törekvéseiket a csehekkel szemben, ahogy azt a csehek tették egykoron az osztrákokkal szemben. A két háború közti Csehszlovákiában tehát nem beszélhetünk tökéletes demokráciáról. Az állam nem volt demokratikus a "kisebbségekkel" szemben, s ez általában is a demokrácia kárára volt. Az első Csehszlovák Köztársaság a Horthy-Magyarországtól például az állampolgári szabadságjogok valamivel magasabb színvonalában különbözött, de egy szerkezeti hasonlóság igen szembeötlő: mind a Horthy Magyaroraszágon, mind Csehszlovákiában "örök ellenzék" volt, a kormányra jutásnak minden reménye nélkül. Bár a kormánykoalíció a választások eredményeinek megfelelően és más körülmények hatására bizonyos változásokon ment át, olykor megszabadult némely összetevőjétől, másokat magához vett, vátozott a kormány összetétele, de az uralkodó párt vagy koalíció mint egész soha sem tűnt el az ellenzéki süllyesztőben. Lényegében egy olyan predemokratikus elrendezésről volt szó, amely nem tette lehetővé a hatalom váltakozását. Az első Csehszlovák Köztársaság hiányosságai és misztifikáló jellege ellenére (hisz a cseh országrészeket hét millió csehszlovák lakta, míg Szlovákiában három millió szlovák élt) nagy jelentősége volt a csehek számára.

A cseheknek a saját államiság megteremtését célzó igényüket sikerült jogosnak elismertetniük, s ez már később sem lett kétségbe vonva. És bátorkodom állítani, hogy ezt követően nyílt meg a szlovákok számára is az út saját államiságuk megteremtéséhez. Bár azt a csehekkel szemben ki kellett harcolniuk, de a csehek nem voltak különösen erős és makacs ellenség és sörsdöntő percekben nemcsak az erőnek de a szükséges érveknek sem voltak birtokában. Ezzel csak azt szeretném mondani, hogy cseh szemszögből bármennyire is kritikusan szemlélve ez az időszak mindig kissé másként jelenik meg mint a németek, magyarok vagy lengyelek szemszögéből.

1990-ban azonban ez az államalakulat már anakronizmus volt, már régen nem létező veszélyekkel szembeni védelmi közösség. A már nem létező veszélyekkel szembeni harc azonban szellemidézést jelent, ami a veszélyt ismét életre keltheti. Ezenkívül Csehszlovákia a 90-es évek elején egy közös börtön volt, amelyben a két nemzet kölcsönösen akadályozta egymást a szabad és ésszerű politika gyakorlásában. Ime egy példa ennek illusztrálására: 1990 tavaszán a Szlovákiai magyarok azzal a kéréssel fordultak a szövetségi országgyűléshez, hogy Komáromban egyetemet alapíthassanak. Mivel abban az időben a Pogári Fórum képviselőjeként tagja voltam az említett képviselőtestületnek, felkerestem kolléganőmet, akit az emberi jogok védelmezőjéként tartottak számon és jó kapcsolatai voltak a Polgári Fórum vezetőségével. Javasoltam, hogy támogatnunk kellene a magyar kisebbség említett kérését. Naívan azt hittem, hogy problémamentes megértésre találok. Meglepetésemre kollégánőm közölte, hogy a terv magában véve nem rossz, nincs rajta semmi kivetnivaló, ennek ellenére nem támogathatjuk, mert koalíciós partnereink a szlovák VPN-ből (A Nyilvánosság az Erőszak ellen) igencsak neheztelnének ránk. Így végződött a komáromi egyetem alapítására tett kezdeményezés.

A rendszerváltás utáni Csehszlovákia utolsó időszakában meglehetősen tragikus szerepet játszott a posztdisszidens rendszerváltás utáni elit (Havel elnök és környezete, Pithart cseh miniszterelnök, a Polgári Mozgalom) valamint a VPN köré tömörült csehszlovák orientációjú értelmiségiek.

A csehek otrombán beavatkoztak a szlovák ügyekbe - a legkatasztrofálisabb cseh beavatkozásnak számít, amikor 1991-ben kivették részüket abból, hogy Meciar szlovák miniszterelnök helyére Carnogurskyt segítsék. Ez a beavatkozás nagyban hozzájárult a Meciar nevével fémjelzett kísérteties jelenség létrejöttéhez, aminek hatalmából Szlovákia csak most kezd kiszabadulni. A titkos intrikákat a nyilvánosság előtt siralmas és méltatlan, a szlovákokkal való további együttélést szorgalmazó nyöszörgés kísérte (E téren mindenekelőtt Petr Pithart szerzett dicsőséget).

Ezzel egyidejűleg szlovák partnereiknél azt a hamis benyomást keltették, hogy képesek nekik hatékony segítséget nyújtani saját szlovák nyilvánosságukkal szemben, hogy a prágai hatalmi centrum támogatása a szlovákiainál többet nyom a latban. A rendszerváltást követő első szlovákiai politikai garnitúra még nem szállt szembe a cseh beavatkozásokkal. A csehek nyöszörgése jót tett neki és hiszékenyen magáévá tette a szlovák szövetségesek támogatását kilátásba helyező cseh illúziókat. Ennek következménye volt a megsemmisítő választási vereség 1992 nyarán.

Václav Klausnak az államszövetséggel kapcsolatos politikai döntéseit kétségkívül az a meggyőződése is befolyásolta, hogy Szlovákia akkor a csehek számára olyan tehert jelentett, amely nélkül a nyugati világhoz történő felzárkózás zökenőmentesebben és gyorsabban menne. Az 1992-es változások előtt és után egyaránt azt hangsúlyozta, hogy mi nem óhajtjuk a szétválást, de ha a másik fél nem fogadja el az államszövetség működőképes elrendezésének szükségességét, hajlandóak vagyunk beletörődni az ország kettészakadásába. Ennek ellenére politikai ellenfeleitől és tulajdonképpen szövetségeseitől is eltérően egyedül volt hajlandó respektálni a szlovák emancipáció szükségességét. Ennek a megfelelő politikai hozzáállásának köszönhetően Klaus későbbi számos hibás lépése ellenére is tartósan beírta magát a cseh történelembe. Meciar a Klausszal folytatott tárgyalásokon lemondott arról, hogy kiaknázza a valamiféle konfederatív félállam adta áttekinthetetlen helyzetet és reálisan megbékélt az államszövetség kettéosztásának szükségességével. Mivel Meciar ezen magatartása politikailag szintén helytállónak bizonyult, Slovákiában megerősödött a pozíciója.

Szólni kell arról a két kifogásról is, amelyet a csehszlovák föderáció szétválásával kapcsolatban hangoztatnak odahaza és külföldön egyaránt. Az első kifogás általános jellegű. Eszerint egy csodálatra méltó multikulturális alakulat, mármint a háború előtti Csehszlovákia utolsó maradványait áldozták fel az etnikai tisztaság kétes eszméjének jegyében. A második fenntartás a szétválás formájára vonatkozik: ez nem korrekt módon történt, mivel az ilyen jelentős ügyről népszavazással kellett volna dönteni.

Egy kissé képmutatás "multikultúráról" beszélni a háború előtti Csehszlovákiában. Ez a multikultúra ugyanis az egykori Monarchia nem akart reliktumaként önkéntelenül jött létre. A multikulturális együttélés különben is csak a Prága központjában élő cseh, német és zsidó lakosságra érthető. Az új államalakulat tervezetében a csehszlovák (vagyis etnikai) felfogás dominált és ez Prága kulturális légkörén is érződött. Olyan emberek mint Kafka, Rilke vagy Werfel fokozatosan elhagyták a várost és az országot. A cseh-szlovák kölcsönösség mindig eléggé egyoldalú volt. A szlovákok merítettek a cseh kultúrából, a csehek a szlovák kultúra iránt igazából soha sem érdeklődtek. Az ország szétválása következtében a Morva-folyó mentén nem keletkezett valamiféle vasfüggöny és most a Meciarral szemben álló ellenzék győzelme után a helyzet kétségkívül tovább javul majd.

A népszavazás kérdése részletesebb magyarázatot igényel. Ez a kifogás alapjában véve azon alapszik, hogy a képviseleti demokrácia a közvetlen demokráciának mintegy tökéletlen, nem teljes értékű pótlása. Azért van rá szükség, mert a közvetlen demokrácia technikailag nem biztosítható mindig és mindenben. Az internet kellő elterjedése után lemondhatunk majd a képviseleti demokráciáról.

Valójában a mandátum, amellyel az állampolgár a választások során felruházza képviselőjét, nem szigorú parancsként érthető, hogy úgy járjon el és szavazzon, mint azt a választópolgár tenné. Azon a bizalmon alapul, hogy a mandátum hordozója az előre nem látható helyzetekben úgy dönt majd, hogy döntése a képviselőt megbízó polgár számára is előnyös lesz. Így például a megbízott képviselő kompetensen tud dönteni olyan helyzetben, amikor a meghatalmazó nem rendelkezik elég idővel a szükséges alapanyagok áttanulmányozásához, vagy elég ismerettel az adott üggyel kapcsolatban. A megbízott a politikai program adta keretben bizonyos szabadsággal rendelkezik, s mi több elsőrendű kötelessége nem az, hogy választói óhaja szerint járjon el, hanem hogy igazságosan, helyesen döntsön. A demokráciában sem a választók akarata az alapvető irányelv, hanem Isten akarata. A megbízott tehát ellentétbe kerülhet választói akaratával, de ilyen esetben kötelessége, hogy választóit meggyőzze döntése helyességéről. A képviselő is a bizalomra alapoz, bízik abban, hogy észszerű érveivel meg tudja győzni választóit az ügy helyességéről. A demokratikus rendszer és a demokratikus mechanizmusok alapja nem "a többség akarata", hanem a kölcsönös bizalom.

Viszatérve a cseh-szlovák szétválás példájához: a népszavazás (és ezzel egyidejűleg a közös államalakulat) hívei azzal számoltak, hogy 1992-ben arra a kérdése, hogy "óhajtja-e ön az államszövetség fennmaradását", illetve "akarja-e ön a közös állam szétválását" a lakosság nagy része Csehországban, de talán Szlovákiában is a közös állam mellett, illetve annak szétválása ellen voksolt volna. A probléma abban van, hogy ha Szlovákiában egy további kérdést is feltettek volna, mégpedig "Támogatja-e ön a szuverén, önálló Szlovákia létrejöttét?", a lakosság nagy része erre is igennel válaszolt volna. A népszavazás eredményei szerint aztán az alkotmányt úgy kellett volna módosítani, hogy a Cseh Köztársaság államszövetséget alkosson az önálló Szlovákiával. Az így feltett kérdések tulajdonképpen tartalmatlanok. A közös államról alkotott elképzelések radikálisan különböztek Csehországban és Szlovákiában. Szükséges volt egyességre jutni vagy a közös állam jellegét, vagy szétválásának módját illetően. A népszavazás kérdése egyre bonyolultabbá válik, terjedelmes anyagról lenne szó. A kérdések esetében szükség van-e variánsok feltüntetésére? Hányra? Az emberek többsége veszi-e majd a fáradtságot, hogy az anyagot áttanulmányozza? Megértik-e annak valamennyi részletét?

1992 őszére a szabad választásokból született cseh és szlovák reprezentáció kidolgozta az államszövetség szétválásának "menetrendjét" és a két állam egymás mellet élése szabályozó egyezségek egész sorát. A szétválás folyamatára az alkotmányos többség áldását adta a szövetségi parlamentban. A referendum, ha számításba jöhetett volna, utólag nyilatkozott volna a Csehszlovák Föderáció ilyetén szétválásáról. Talán kis szépséghiba, hogy nem került rá sor. Ám mindkét kormány bírta a lakosság többségének a támogatását, s a közös állam további fenmaradása azzal fenyegetett, hogy működésképtelenné válik, a konfliktusok kiéleződnek és teljes felfordulás áll be. Ezért meg vagyok győződve arról, hogy a történelem utolsó ítélete a szétválás melett szól majd, és ebben az esetben Klaus és Meciar mellett.

xxx

Milyen történelmi tanulság vonható le mindebből? A nemzeti közösségek szilárd szövetségei, a szövetségi állam, a közös állam stb. megkövetelik, hogy az őket alkotó szubjektumok lagalább alapvető biztonsággal rendelkezzenek. A fenyegető "nemzethalál" érzésétől frusztrált nemzetek nem képesek racionálisan viselkedni másokkal szemben. A nemzeti keret túllépése elengedhetetlen, de csak a belső biztonság alapján lehetséges. A mi geopolitikai térségünkben egy államközösség akkor számíthat sikerre, ha olyan államok társulásaként jön létre, amelyek előzőleg már belekóstoltak a szuverenitásba, s megerősítették azt. Ebben van a jövőbeli perspektívája az olyan kezdeményezéseknek, mint pl.a visegrádi együttműködés.

Ennek ellenére a "nemzetet" nem kell elvetnünk, mint valami szükségtelen lomot, mint a múlt ereklyéjét, ami ma csak terhünkre van Közép-Európában. Úgy vélem, hogy a nemzet fogalmát meg kell tisztítani a ráruházott démoni szereptől. A nemzet végül is nem más, mint politikai intézmény; ezért küldetése megegyezik a többi politikai intézmény céljaival: megőrizni és kiszélesíteni a benne tömörültek szabadságát és hatékonyan segíteni őket abban, hogy a világban valóra válthassák egyedülálló, individuális küldetésüket. Ebből következik, hogy a nemzet nem valamiféle végső érték, amelyért az embernek fel kellene áldoznia halhatatlan lelkét. De hasznos intézményről van szó, amelynek hasznossága különös erővel érvényesül a leigázottság és elnyomatás idejében. A nemzetet nem lehet feloszlatni, betiltani, börtönbe zárni vagy megsemmisíteni. Az orosz fennhatóság idején az egykoron szabad középeurópai népek számára csak a nemzethez tartozás maradt meg. Az a társadalom, amelyben a nemzeti összetartozás erősebb volt, sikeresebben dacolt az orosz elnyomással szemben, mint az a társadalom, ahol a nemzet misztifikált formában létezet (pl. mint "csehszlovák" nemzet - ez azonban csak a csehekre vonatkozik, a szlovákok egyenesen, töretlenül szlovákoknak vallották magukat).

Az állami eszme és a nemzeti önértelmezés a történelem minden pillanatában bíráló felülvizsgálatnak kell hogy legyen kitéve, amely az idejét múlt szerkezeteket és hamis ideológiákat hivatott eltávolítani. Csakis így érkezhetnünk el a közép-európai együttélés tökéletesebb formájához, amely megbízhatóbb és egészségesebb alapokon állna, mint a múltban bármikor.

Elhangzott az OCIPE konferenciáján Budapesten, 1998. X. 9-én